Ki gondolta volna, hogy egy egyetemi oktató számára luxusnak számít egy könyv megvétele? Pedig az ELTE oktatói idáig jutottak. Többen elmondták, most már dönteniük kell: vagy a számlákat fizetik ki, vagy esznek.

November közepén nyílt levelet adtak ki az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának oktatói, amiben felhívták a figyelmet arra, milyen megalázó helyzetbe kényszeríti a kormány az egyetemi oktatókat. Ezt a levelet már 322 oktató írta alá. Az oktatók elkeserítő képet festenek az egyetemi állapotokról.

A legtöbb oktató arról számol be, hogy évek óta nem kapnak semmilyen ellátmányt, saját számítógépen, saját nyomtatóval és saját papírral kell dolgozniuk, sőt, sokan még egy normális asztalt vagy széket sem kaptak. Mint ahogy egyikőjük elmondta, az egyik leghőbb vágya volt, hogy az ELTE-n taníthasson, mostanra azonban kiábrándult és úgy látja, csak egy cím az „ország első egyeteme”. Ő is a saját számítógépét használja az oktatásra, de az is olyan régi, hogy éppen csak mozog, ám nincs pénze kicserélni.

„Megalázva érzem magam. Ha a tükörbe nézek, akkor egy életképtelen, önmagát eltartani képtelen embert látok. Felemészt ez a helyzet. Tudom, hogy váltanom kellene, de imádom a munkámat. Még kitartok. Még bízok abban, hogy egyszer jobb lesz. Hogy egyszer nem a páromnak kell hálásnak lennem azért, mert biztosítja, hogy hobbiból taníthassak. Havi 120 ezer forintért ugyanis ez egy hobbi. Ez a pénz arra sem elég, hogy a munkámhoz szükséges feltételeket meg tudjam teremteni magamnak” - mondta.

Egy másik oktató is azt mondta, az ő fizetése a legjobb esetben is tárgyhó huszadika körül szokott elfogyni. Ebből nemhogy konferenciára nem tud elmenni, de normálisan enni, pihenni, könyveket vagy CD-ket venni sem.

„Bűntudatom van, ha szakkönyvet veszek, mert tudom, hogy hiányozni fog a rezsire az a pénz” - mondta egy másik tanár.

Az ő szavaihoz igen hasonlót mondott egy újabb tanár, aki azt fűzte hozzá: „Több kollégámnál bekövetkezett a dilemma: vagy számlát fizet, vagy eszik. Nincs tovább.”

Bár az államtitkár azt mondta az oktatók felháborodására, hogy vállaljanak másodállást, ha annyira nem tudnak megélni, az ELTE oktatói emlékeztetik rá, hogy a napi 16-19 órás egyetemi munkájuk mellett nem jutna idejük rá. Ettől függetlenül van, aki bevállal pár pluszmunkát, így azonban pihenni nincs idejük, így a félév végére már teljesen kimerülnek. A közoktatásban dolgozó tanárok a portfólióról vallottak, egyikük azt mondta, olyan, mintha szembeköpték volna. Erről itt olvashatsz.

„Amikor közel két évtizede az ország első egyetemére felvettek, nagyon nagy elánnal vágtam neki a munkának. Akkoriban azt reméltem, a becsületes munka lassan ugyan, de egyszer meghozza gyümölcsét. Az évek elmosták ezt a lelkesedést, most úgy érzem, egyre reménytelenebb az egész. Húsz éve lakom albérletben, egy szoba konyhában egyedül, burkolt hajléktalanságban. Mivel senki sem támogathat, semmi remény arra, hogy a forduljon a kocka. Hitelt felvenni nem merek. Úgy érzem, bárkit is ebbe a világba segíteni egyenesen felelőtlenség. Ezen a helyen fejlődni nem lehet. Ahhoz, hogy előrelépjek, publikálnom kellene, konferenciákra kellene járnom, de ehhez nincs pénzem. Pályázni kellene, de ahhoz nincs mit felmutatnom. Bezárult a kör. Rengeteget dolgozom mellékállásokban. Az óráimat még el tudom látni, de már abban sincs igazi inspiráció. A kegyelemdöfésre várunk. Legyen El(i)te Plaza az BTK épületeiből! Így talán mindnyájunknak lenne egy jobban fizető állása és nem lenne lelkiismeret-furdalásunk se, hogy nem azt tesszük, amit a munkaleírásunk megkövetel tőlünk” - mondta egy oktató.

Nincs egyedül a kilátástalan helyzetével, egy másik tanár is arról számolt be, hogy hosszas várakozás után léptették csak elő adjunktussá, addig pedig a tanársegédi fizetéséből kellett volna, hogy kijöjjön. A végén oda jutott, hogy a fizetése éppen elég volt egy pici lakás havi törlesztőjére és a rezsire, ennivalóra azonban nem maradt pénze. Így a szüleihez kellett fordulnia, akik bár nem gazdagok, erejükön felül igyekeztek segíteni neki.

A szakmai fejlődéshez kellenének a konferenciák is, azonban az egyetem egyáltalán semmilyen segítséget nem nyújt nekik ebben.

„Amikor a tanszékvezető rákérdez, miért nem jelentkeztem és megyek adott külföldi konferenciára, csak annyit mondok, mert nem tudok, de azt nem teszem hozzá, mert szégyellem, hogy tíz év tanítás után sem tudom megengedni magamnak anyagilag, hogy elutazzak 4-5 napra” - mondta egy másik tanár.

„A sérelmeket illetően ugyancsak hosszú volna a lista, gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki a létszámstop miatt a doktori fokozata megszerzése után is hosszú évekig dolgozott tanársegédként ‒ meg segédmunkásként olykor, hisz a tanszékünkön elég gyakori, hogy magunk javítjuk, toldozzuk-foldozzuk a szinte használhatatlan székeket-asztalokat, vagy ha végképp tönkremennek, hát otthonról hozunk be még használható bútort, mi mossuk a függönyt, töröljük a port, és tudjuk, hogy normális ruhában tilos tanítani, mert vagy koszos lesz, vagy kiszakad a kiálló szálkákban. Mióta az ELTE-n dolgozom, megtanultam projektort szerelni, láttam tanszéki adminisztrátort nyomtatópatront tölteni házi módszerrel (úgy olcsóbb, csak a pulóvere ment tönkre szegénynek), tudom, hogy nyelvész kollégám hátizsákjában mindig akad csillagcsavarhúzó, és azt is pontosan tudom, hogy ha órán internetről szeretnék vetíteni valamit, melyik hallgatónak van olyan wifi-csatlakozása, ami az ELTE-wifivel ellentétben működik is. Amikor OTKA-pályázatot nyertünk, a projektben részt vevő kollégák nem kaptunk órakedvezményt, hanem szabadidőnkben kutattunk-fordítottunk-szerkesztettünk, mert (előző) dékánunktól megtudtuk, hogy bár csak akkor lesz papír meg nyomtató a zéhák nyomtatására, ha pályázunk, de persze az órákat is meg kell tartani valakinek, és erre nem vesznek fel plusz embert. Néhány éves történet: egy külföldi konferencián vettem részt, és miután saját zsebből kifizettem a repülőjegyet, annyi pénzem maradt csak, hogy couchsurfing-es szállást keressek. Mikor a külföldi konferenciaszervező ezt megtudta, hamar elintézte, hogy a nagy hírű külföldi egyetem kifizesse a szállásomat az egyetemi vendégszobában ‒ az ELTE egyetlen fillérrel nem járult hozzá, én pedig nagyon kínosan éreztem magam...”- mesélte egy oktató.

„Valóban méltánytalan, hogy a felsőoktatásban dolgozók rendre kimaradtak a fizetésrendezésből. Hovatovább elértük, hogy pályakezdő általános iskolai nyelvtanár lányom bruttó fizetése 50 ezer forinttal haladja meg az enyémet, aki 4 évvel állok a nyugdíj előtt.”

Mint ismert, a doktori képzésre járó hallgatók ösztöndíja az első két évben havonta 140 ezer forintra, a második két évben havonta 180 ezer forintra emelkedne. Mindeközben azonban az egyetemen oktató tanársegédek és adjunktusok 10 éve várnak a béremelésre. Mint ahogy a levélben is állt, „az a megalázó helyzet jönne létre, hogy a doktorandusz és számos oktatója bére 2018-ban körülbelül azonos lenne, pedig egy adjunktus akár már 20 éve oktat az egyetemen, és már 10 éve megszerezte a PhD-fokozatot. A tanársegédeknek 30 ezer forinttal lenne kevesebb a bérük, mint a hallgatók ösztöndíja, úgy, hogy karunkon a tanársegédeknek is doktori fokozatuk van”. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán egy adjunktus jelenleg nettó 125 ezer forinttal, egy tanársegéd pedig nettó 150 ezer forinttal keres kevesebbet, mint a közoktatásban dolgozó, doktori fokozattal rendelkező pedagógusok. Egy pályakezdő bölcsész is több bért kap, mint azok, akik oktatták őket.

Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is, és nem fogsz lemaradni a fontos hírekről!