A Kossuth Klubban találkoztam Miklósi Lászlóval, a Történelemtanárok Egyletének elnökével. Még le sem ültünk, már olyan lelkesen mesélt, mintha csak egy iskolai lyukasórán lennénk. Lendületesen beszélt arról, miként került a pályára, milyenek voltak a rendszerváltó évek. És persze valamivel kevéssé lelkesen arról, hogy ma milyen. Vendégszerzőnk, Maróti Zsolt Viktor interjúja.

Mindig tanár szerettél volna lenni, vagy csak sodort az élet?

Amikor érettségiztem, meggyőződésem volt, hogy újságíró lesz belőlem. Magyarországon akkoriban a belpolitikáról nem lehetett szabadon írni. A külpolitikai újságírásban egyes témáknál viszont nagyobbnak tűnt a mozgástér. Beadtam a jelentkezésemet a jogi karra, de nem vettek fel. Jogosan: nem készültem a felvételi vizsgára. Egy könyvesboltban kezdtem volna dolgozni, de váratlan fordulatként egy óvodában helyezkedtem el – képesítés nélkül, úgy is mondhatnám: a butaság bátorságával. 1981-ben történt ez, előttem egy, velem egy időben egy másik férfi óvodapedagógus volt az országban, így „holtversenyben” én voltam a 2. óvóbácsi Magyarországon. Szerettem az óvodában dolgozni, de egy év elég volt. A budapesti tanárképzőre jelentkeztem, fel is vettek, még ekkor is úgy gondoltam, hogy újságíró lesz belőlem.

Valami nagy fordulatnak kellett bekövetkeznie.

Igen. A tanítási gyakorlat első óráin felrémlett, lehet, hogy mégis tanárnak kéne lennem. A vizsgatanításomon „égi jelet” kaptam: szó szerint a fejemre esett a tábla. A saját diámat szerettem volna vetíteni A walesi bárdok kapcsán, ezért egy lendületes mozdulattal elhúztam a táblát, majd visszafordultam a gyerekek felé, hogy bekapcsoljam a vetítőgépet. Mivel nem volt sín, a tábla rám dőlt. Eközben nagyban magyaráztam a vetített képről, amely egy Ferenc József magyarországi látogatására készített díszkutat ábrázolt.

Lesújtott a király bosszúja.

Lehet. Mindenesetre szó szerint a földre küldött a tábla. Túléltem, ahogy önironikusan emlegettem, diákjaim nagy bánatára. Ez az eset sem mentett meg attól, hogy tanár legyek. De hogy komolyra fordítsuk a szót: nekem valóban a gyakorlat hozta a fordulatot az életemben. Eldöntöttem: tanár leszek.

Hol volt az első munkahelyed?

1985-ben egy tanévig Kispesten tanítottam egy általános iskolában. Azért ilyen rövid ideig, mert menekülőre fogtam a dolgot, amikor kiderült, hogy bizonyos férfi tanárok ott úgy oldják meg a fegyelmezést, hogy kiosztanak egy-két pofont a gyerekeknek. Ez ebben az időben sem volt már bevett gyakorlat, mindenki tudta, hogy nem helyes, mégis voltak olyan helyek az oktatásban, ahol ez a fajta fegyelmezés működött. A kollégák kedves-megengedő mosollyal mondogatták, hogy „Majd te is rájössz, hogy ezt csak így lehet csinálni!” Na, ezek voltak azok a mondatok, amelyek miatt úgy gondoltam, hogy nekem ott nincs maradásom. Ezt követően úgy éreztem, hogy megfogtam az isten lábát. A belvárosi, későbbi Irányi Dániel nevét felvevő általános iskolában tanítottam hét éven keresztül. Kiváló hely volt, ott tanultam meg tanítani. És ott éltem meg a rendszerváltást is.

Délelőtt tanítás, délután közélet?

Pontosan. 1987-től aktív ellenzéki voltam, szinte nem volt olyan nap, amikor a munka után ne rohantam volna valamilyen közéleti eseményre.

1989-ben alakult meg a Történelemtanárok Egylete. Kezdetektől ennek ügyvivője voltál, 1995-től pedig mai napig az elnöke.

1988 novemberében alakult meg a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete. Akkoriban abban nem tudtam teljes mellszélességgel részt venni, hiszen a Duna-mozgalmak aktivistája voltam. Az új szakszervezet 1989 elején rendezett egy programalkotó sorozatot, amelynek a célja az új szakszervezet szakmai álláspontjának és oktatáspolitikának kialakítása volt. Ott az egyik szünetben egy kolléga megemlítette, hogy jó volna létrehozni tanáregyesületeket is magyartanároknak, történelemtanároknak stb. Vesztemre nekem mondta. Másnap elkezdtem szervezkedni. 1989 májusában tartottunk egy programalkotó gyűlést, addigra már megvolt az alapszabályunk, a programunk, legfontosabb célkitűzéseink is.

Egy ilyen egyesületet létrehozni akkoriban bátor dolog volt, hiszen még Nagy Imre újratemetése előtt jártatok. Addig az időpontig minden a visszájára fordulhatott volna.

Hogyne! Nagy Imre újratemetéséig úgy éltük meg, bármi előfordulhat, a szólásszabadság, a demokratizálódás irányába is mehetünk, de egy fordulattal ezt bármikor meg is akadályozhatják. 1988 végéig előfordult, hogy szétvertek egy-egy tüntetést. 1988 novemberében engem is bevittek a Keleti pályaudvarnál szétvert tüntetésről. Nem vertek meg a rendőrök, csak a rabomobilhoz vágtak, de a Mosonyi utcai pincében volt egy „rokonszenves”, kétmázsás őr, aki azt mondta, hogy ha nem fogom be a pofámat, akkor a gyomromon fog ugrálni. Ma is úgy gondolom, hogy nem viccelt.

Minden megfélemlítés ellenére végül csak beindult a TTE.

1989-ben fizikai atrocitás már nem fenyegetett, de kellett civil bátorság egy független szervezet létrehozásához. Fontos, hogy a TTE megalakítása a legszorosabban kapcsolódik a rendszerváltáshoz. Az utolsó piros betűs április 4-én négyen mentünk be a Deák Téri Általános Iskola könyvtárába, és ezen a napon írtuk azt a felhívást, hogy alakítsuk meg a történelemtanárok szakmai egyletét. Mivel május 1-jét az új demokratikus szakszervezetek (TDDSZ és PDSZ) nem akarták a pártállami szakszervezetekkel együtt ünnepelni a Városligetben, ezért a független szervezetek majálisát a Népligetben rendezték. Ott a még meg nem alakult, csak szerveződő TTE-nek is volt egy asztala, és ott olvastam fel azt a nyilatkozatot, amelyet április 4-én írtunk alá. Néhány héttel később egyetlen dolog miatt nem mondtuk ki az új szervezet megalapítását…

Közbeszólt a politika?

Ennél banálisabb az ok. Tanév végén voltunk, és olyankor egy pedagógus mindent akar, csak új dologba kezdeni nem. Egy új szervezetnek lendületesen kell indulnia, ezért csak 1989 szeptemberében alakítottuk meg a Történelemtanárok Egyletét. (A régies egylet nevet választottuk, vezetőségünket Bizottmánynak nevezzük.) Fontosnak tartom, hogy a korabeli sajtó rendkívül pozitívan fogadta a TTE létrehozását.

Az elmúlt évtizedekben többször jelentősen változtak az oktatásban a prioritások. Mi lehet ennek az oka?

A kilencvenes évek elején az akkori köztársasági elnököt, Göncz Árpádot próbáltam megkeresni egy javaslattal. Azt indítványoztam, hogy az elnök úr kéresse magához az összes parlamenti párt vezető oktatáspolitikusát, és üljön le velük egy szobába vagy zárja rájuk az ajtót, azért, hogy állapodjanak meg egy közoktatási koncepcióban, amely legalább húsz évre szól, bármely párt is kerül hatalomra. Hihetetlenül naiv voltam. Azt gondoltam, hogy egy tipikus választ kapok: „Köszönjük, majd értesítjük!” Ehelyett az elnök úr közvetlen munkatársa, aki a javaslatot továbbíthatta volna, a következőt mondta: „Nem tehetjük ki az elnök urat egy visszautasítás kellemetlenségének.” Magyarán az akkori politikai helyzetben sem volt már meg az esélye annak, hogy egy ilyen oktatáspolitikai megállapodás megszülessen.

Nem ábrándultál ki végleg?

Egyike voltam a számos rendszerváltónak. Számomra a nyolcvanas évek vége alapélmény volt, és hittem az átalakulásban. De akkor és ott eltört bennem valami. Így utólag csöppet sem lep meg, ami akkor történt. Viszont abban a pillanatban sokkolt a dolog.

Az elmúlt huszonnyolc évben láttál lehetőséget arra, hogy egy ilyen megállapodás megszülessen?

A gyerekeknek úgy szoktam tanítani 1848-at és 1956-ot, a 12 és a 16 pontot, hogy ezek olyan ritka pillanatok, amikor az ország óriási többségében egyetértett. Sajnos ezek különleges, úgy is mondhatnám: áldott pillanatok. Az elmúlt huszonnyolc évben – néhány szakmai megállapodást kivéve – a lehetősége sem volt meg a konszenzusnak. Sajnos.

Az interjú második részét október 30-án, hétfőn olvashatjátok el.