Elitista – ez jut eszünkbe azokról az iskolákról, amelyekben előírás az egyenruha viselése. Az uniformis kultúrtörténete azonban meglepő részletekkel gazdagítja az évszázados vitát. Jobb emberekké nevel az egyenruha, vagy inkább belerondít a gyerekek személyiségi jogaiba?

Egy zokni miatt kezdte vizsgálni 1998-ban az ausztráliai Queenslandben Fred Albietz ombudsman, hogy jogszerű-e, ha a tanulók öltözködését szabályozzák. Egy diákot ugyanis szüntelenül az igazgatói irodába küldött a tanára, amiért nem megfelelő színű zoknit húzott az egyenruhához. A fiú apja nem hagyta annyiban, és jogvizsgálatot kért, Albietz pedig arra jutott, hogy a tanerő indokolatlanul szól bele a diák öltözködésébe. A queenslandi tanárok uniója rögvest az oktatási miniszterhez fordult, hogy foglalja törvénybe az iskolai egyenruha-viselést, ám ő válaszában arra kérte a feleket, hogy ismertessék érveiket – és ezek azóta is számtalanszor elhangzanak az egyenruhapártiak szájából.

A tanárok öt kurta szó mögé csoportosították indokaikat: biztonság, büszkeség, egyenlőség, kényelem és felkészítés (safety, pride, equity, ease, training). A biztonsági szempontot azzal magyarázzák, hogy egyenruhások között könnyebben ki lehet szűrni, ha idegenek vegyülnek el a tanintézményben. A hovatartozás érzését, az iskolapatriotizmust is elősegítheti az egyenfelszerelés, ezért akár büszkeséggel is eltölthetné a nebulókat a szabályszerű öltözködés. Az egyenlőség érve a legerősebb az évtizedes vitában: a szegény és gazdag diákok közti különbségek elfedése, a felesleges tantermi divatozás és a csúfolódás kiküszöbölése is ezt az érvet erősíti.

A kényelmi szempont a szülők meggyőzésére a legalkalmasabb: könnyebben és gyorsabban megy a reggeli készülődés, ha nincs ruhaválasztás. A trenírozás érve szerint pedig a gyerekeknek fel kell készülniük a felnőtt életre, márpedig a legtekintélyesebb szakmákban igen gyakran megkövetelnek valamiféle egyenruhát vagy üzleti öltözéket. A szabadelvű szülők a kreativitással, a sokszínűséggel és a cseperedő gyermek szabad fejlődésével érvelnek a kötelező egyenruha ellen, a diákok pedig sokszor egyszerűen azért utálják, mert „nem néz ki jól”. Kisebb korban még elviselik, de 13 éves kortól lázadni kezdenek ellene, s kezdődik az alkudozás és a rebellió.

Az ellenállás természetes

Ez teljesen természetes – véli Petruska Éva klinikai szakpszichológus, gyógypedagógus, hozzátéve, hogy a kitörni vágyó személyiség még az egyenruhát is egyediesíteni akarja. Ha pedig ezt nem hagyják, akár pszichológiai problémák is felmerülhetnek: „minél inkább elnyomják, annál rosszabb lesz, a személyiségfejlődésre pedig mindenképpen rányomja a bélyegét”. A tanítók egy részének persze könnyebbség, ha mindenki „egyszínű”: sokkal kevesebb energiájukat veszi el, ha a gyerekeket egy masszaként tudják kezelni. „Pedig nagyon fontos lenne, hogy mindenkihez egyenként kapcsolódjanak és mindenkiben a pozitív tulajdonságokat meglátva, azokat egyedileg erősítenék” – hangsúlyozza a pszichológus.

Sem az iskolaköpeny, sem az egyenruha nem fog egyenlőséget teremteni a gyerekek között, és a kiközösítés kivédésére is kevéssé alkalmas az uniformizálás – szögezi le Petruska Éva. „A gyerekek pontosan tudják, ki van az egyenruha alatt, akkor is találnak indokot a másik csúfolására, ha egyformán kell öltözködniük.” A szakember azonban aláhúzza, hogy az identitás meghatározásában szerepet tölthet be az uniformis, és ez biztonságot adhat: „egybe tudja forrasztani a gyerekeket, ez pedig azt is jelenti, hogy segíti őket az önmeghatározásban, hiszen nem kell azon gondolkodniuk, hogy hova tartoznak”. Az önmeghatározásnak, az identitás alakulásának azonban egyéb pillérei is vannak, nem szükséges hozzá feltétlen az egyenöltözék; az uniformist tekinthetjük mankónak is, ami segít, ha valaki nem tud járni, de a futásban akadályoz.

A szimbólumok egyszerűsítő, sűrítő funkciót is betöltenek a gondolkodásban, így az iskola által létrehozott elvárásrendszerben az egyenruha az a jelkép, ami segíthet eligazodni diákoknak, tanároknak, szülőknek. Kérdés, hogy ez előreviszi, vagy akadályozza a gyereket a fejlődésében. Erre pedig nem lehet egyértelmű választ adni, mert mindkettő előfordulhat: „van, aki kifejezetten börtönnek érzékeli az egyenruhát, mást viszont megerősít az identitásában”. Az iskola üzenetet közvetít, ha előírja, miben kell megjelenni a tanítás alatt. „Ez az úgynevezett rejtett tanterv kifejeződése – világít rá a pszichológus –, a tantestület meghatározza, hogy milyen diákokat vár el, és milyen szerepeket enged a tanár-diák viszonyban: kétségkívül alá-fölérendeltségi nexust hoz létre.”

Multikulturális közegben segít

A budapesti Grater Grace International School (GGIS) a kevés olyan iskola egyike hazánkban, ahol kötelező az egyenruha. Az angol tantervű magánintézmény 22 éve nyitotta meg kapuit a XII. kerületben, tanulói magyar, japán, angol, amerikai, kínai, koreai és török gyerekek, és az első osztálytól, tehát hatéves koruktól hordják a GGIS-logóval, Mores-Disciplina-Respectus (azaz erkölcsök, fegyelem és tisztelet) felirattal ellátott uniformist.

A GGIS-elvek továbbmennek a szokásos pro és kontra érveknél. „Fő célunk, hogy egyenlőséget teremtsünk, ám ez nemcsak a gazdag és szegény közti megkülönböztetés kiküszöbölését jelenti, hanem a különféle kultúrákból érkező gyerekek beilleszkedését is megkönnyíti” – mondja az igazgató, Rick Knight. A tanerő egy YouTube-videón is népszerűsíti az egyenruha eszméjét, amelyben hangsúlyozzák: az individualitással nincs baj, azt azonban ne a megjelenéssel fejezze ki a diák, hanem írásban, szóban, az iskolai teljesítményben. A szigor legfőképp ez utóbbira vonatkozik: „a tanteremben tanítás folyik, erre kell, hogy koncentráljanak a diákjaink”, és közben azzal is vitatkozik az igazgató, hogy képtelenség jól kinézni az egyenruhában: „az egyenruha professzionalitást tükröz, és arra nevel. A tanáraink sem öltözhetnek akárhogy: a férfiak ingben és nyakkendőben jelennek meg, de legtöbbször a szüleiktől is ezt látják a diákjaink.”

Rick Knight szerint a tanoncoknak semmi kifogásuk a szabályzatban előírt dress code ellen. Akkora az egyetértés, hogy amikor a vezetőség a 2013-as tanév kezdete előtt a diáktanácsra bízta, hogy reformálja meg az iskolai egyenruhát, akkor nemhogy lazítottak volna a kötöttségeken, hanem szorosabbra vették: „azt találták ki, hogy a lányok egészítsék ki blézerrel, a fiúk pedig nyakkendővel az iskolai öltözetüket”. Knight szerint ez azt jelzi, hogy a diákok azonosulni tudnak az alma materrel, és büszkén viselik az egyenruhát. Most az új ruhadarabok beszerzésen munkálkodnak, ami nem is olyan egyszerű, Magyarországon ugyanis igen drága a gyerekegyenruha. Az anyag kényes kérdés, hiszen éveken keresztül bírnia kell a strapát. Az ajánlás szerint érdemes az év elején két-három garnitúrát megvásárolni, ami alsórészből, 2-3 fajta felsőből és pulóverből, illetve testnevelés-felszerelésből áll – mindez egy alsós kislány esetén 69 ezer forintos beruházást jelent.

A divat nem a gyerek választása

Az 1919-ben Stuttgartban alapított Waldorf-iskolák a második világháború után Németországban terjedtek el leginkább, ahol az állami oktatási rendszerben nem volt kötelező az iskolai egyenruha – a gyökerekkel is magyarázza tehát Szecsődi Attila, az óbudai Waldorf-intézmény igazgatója, miért nem hordanak uniformist az alternatív tanítási rendszerben tanulók. És bár a Waldorf szemléletével nem illik össze a diákok megregulázása, azért vannak ajánlásaik az öltözködéssel kapcsolatban. „Elsősorban a szülőknek a figyelmét hívjuk fel, hogy a 4–5. osztályig ne adjanak a gyerekre rajzfilmfigurás, illetve feltűnően márkás ruhákat, de nem az uniformizálás miatt” – mondja Szecsődi, mondván: ezek nem a gyermek tudatos választásai, mint ahogy egy 15 évesnek akár a hitvallása is lehet például az AC/DC-pólója. „Azzal akkor nincs baj, de a személyiségfejlődés korai szakaszában leginkább a szülő kívánja kifejezni magát a gyerek öltözködési stílusában” – véli az igazgató, aki azon kívül, hogy ezt elmondja a szülőknek, mást nem akar tenni.

Az életkori sajátosságokra koncentráló iskolarendszerben a divatozás nem a heti órarend része: „rikító divatszínekkel túlstimulálják a gyerekeket, a túl rövidre vágott hajjal pedig a kicsik védelmi burka sérülhet” – taglalja a Waldorf-pedagógia képviselője. A gyermekek egészséges fejlődésének középpontba állítását hirdető nevelési forma elveti a szigorú tiltást, de Szecsődi tapasztalata szerint az elbeszélgetés célravezető. „A 7-8. osztályosoknál van a legtöbb kirívó eset, de ha elmondom a lányoknak, hogy a tanítás alatt semmi értelme festett körmökkel, hatalmas fülbevalóval vagy haspólóban megjelenni, akkor elfogadják az érveimet, mert hét éve együtt dolgozunk”.

Lukács Andrea

Cikkünk a Campus Plusz 2013 című kiadványban jelent meg. Rendeld meg a www.hvgplusz.hu oldalon.

Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is, és nem fogsz lemaradni a fontos hírekről!