„Hozzánk nulla önértékeléssel érkeznek a gyerekek, aztán elkezdünk beszélgetni, énekelni, mesélni, és elkezdik megtalálni magukat, ki tudjuk bogozni a bennük rejlő tehetséget” – mondja Havasi Tibor, aki a Tapolcsányi Általános Iskolai Kollégium igazgatójaként mély szegénységben élő, sok esetben bántalmazott gyerekekkel foglalkozik. Nem unatkozik: hol állami gondozott gyerekekből álló gospelkórusának ír dalokat, hol tehetséges diákjainak keres gyakornoki helyet, hol volt tanítványainak szervez találkozót. Munkájáról mesélt az Eduline újságírójának.

Ha valaki rákeres a nevére, az első néhány találat elsősorban zenei, dalszerzői, kórusvezetői munkájáról szól. Hogyan került a gyermekvédelem közelébe?

Nem akartam gyermekvédelmi területen dolgozni, focista akartam lenni, de a zene is mindig megvolt, gimnazistaként több zenekarom is volt, egyetemistaként rockmiséket szerveztünk. Mivel édesapám sportoló volt, és a fiúk sokszor továbbviszik az apák dolgait, én is ilyen irányba indultam. Az MTK-ban voltam három-négy évig edző, aztán elmentem egy általános iskolába tanítani. Ott dolgoztam, amikor az egyik ismerősöm hívott, hogy a Béke Gyermekotthonban van egy igazgatóhelyettesi állás. Mondtam, hogy nem megyek, nem akarok ilyen gyerekekkel foglalkozni. Aztán megint szólt, hogy még mindig ott van az a hely, legalább nézzek szét náluk. Nem mentem.

Amikor harmadjára hívott, nem akartam megint visszautasítani, ezért azt mondtam, hogy na jó, elmegyek megnézni őket. Beálltam focizni a gyerekekkel, és ott ragadtam. Megkedveltem azokat a deviáns fiúkat, pedig nehéz gyerekek voltak, elég csúnyán beszéltek, drogokat használtak, nagyon nehéz sorsuk volt. Létre is hoztam egy nagy focicsapatot, nagyon sikeresek voltak. Végül tizennégy évet töltöttem a Békében, onnan pályáztam meg a Tapolcsányi igazgatói helyét – akkor még hetes gyermekotthon volt ez a kollégium.

Vagyis a gyerekek hétfőtől péntekig a gyermekotthonban voltak, hétvégenként és a tanítási szünetekben hazamentek. Úgy, mint egy kollégiumban.

Most általános iskolai kollégiumként működünk, így tudtunk megmaradni, hiszen a hetes gyermekotthon mint kategória megszűnt. Összesen két hasonló intézmény maradt, a Tapolcsányi és a Hungária Általános Iskola és Kollégium. Annak idején próbáltam újraéleszteni a hetes otthonokat – nevezhetjük szociális kollégiumoknak is –, hogy több helyen legyen ilyen intézmény, pont azért, hogy minél kevesebb gyerek kerüljön a gyermekvédelmi rendszerbe. Mert itt tényleg nagyon sok gyereket mentünk meg, jók a tapasztalataink, ez egy nagyon jó intézményi forma, ha jó emberek dolgoznak benne.

A katedra hősei

Új cikksorozatunkban olyan pedagógusokat mutatunk be, akik - egyentanterv, egyentankönyv ide vagy oda - még mindig képesek valami újat mutatni tanítványaiknak. Akik szerint még mindig megéri tanárnak, tanítónak lenni. Akik nemet mondanak az unalmas órákra, azokra a módszerekre, amelyek már a hetvenes-nyolcvanas is elavultak voltak. Akik segítenek a tanítványaiknak - mindegy, milyen körülmények közül érkeznek. Ha ti is ismertek ilyen pedagógust, írjatok nekünk az [email protected].

Próbáltam ezt valahogy átvinni a minisztériumon, próbáltuk elmondani minden fórumon, hogy ez a gyerekeknek jó, emellett pedig komoly megtakarítást lehet vele elérni. Egy szakellátásban lévő gyerek évente körülbelül hárommillió forintba kerül, míg egy itteni gyerek ennek csak a töredékébe. Akkor ez nem jött össze, aztán nem is olyan rég megjelent a Kollégium Plusz program, amelyben nyomokban felfedeztük a saját elgondolásunkat (a 2017-ben elindított modellprogramban a kollégiumi körülmények között élő 6 és 10 év közötti, szegény családban élő gyermekek oktatását és továbbtanulását támogatják – a szerk.). Most hat ilyen intézmény vesz részt a programban, mi is. Ha jól sikerül, remélem, csatlakoznak majd intézmények. Hátha meg tudunk még menteni pár gyereket.

Milyen problémákkal érkeznek a gyerekek?

Olyan gyerekekkel foglalkozunk, akik könnyen gyermekotthonba, állami gondozásba kerülhetnek, mert nagyon mély szegénységben, kilátástalan helyzetben, súlyos szociális körülmények között élnek. Vannak deviáns gyerekek, de a legtöbben bántalmazásból eredő problémákkal küzdenek. A hozzánk kerülő gyerekek hetven százaléka bántalmazott, teljes családja szinte senkinek nincs, csak csonka családok vannak, ahol a nagymama neveli a gyereket vagy a nagybácsi, az unokatestvér vagy a testvér. Vagyis van még valamilyen családi szál, van hova menni hétvégén. A hozzánk érkező gyerekek számára úgy tűnik, hogy minden veszve van, és a szülők sem látnak kiutat. Korábban sok olyan szülő volt, aki a jelentkezési lapot sem tudta kitölteni, mert analfabéta volt. Sokan pedig félnek, mert mi egy intézmény vagyunk, ők pedig bizalmatlanok a hivatalokkal szemben. Próbáljuk oldani a feszültséget, a félelmet, hogy működjünk együtt.

A szülők, rokonok zömének ez az utolsó lehetőségük a gyerekek állami gondozásba vétele előtt?

Könnyen bekerülhetnek a rendszerbe a gyerekek, mert ezek a családok zuhanórepülésben vannak: a szülők nem tudnak a gyerekekkel tanulni, nem tudnak nekik enni adni, munkanélküliek, nincs hol lakniuk. Ezek nem friss problémák, hanem általában másfél-két éves ügyek, amikor már felhalmozódnak a tartozások, kilakoltatás veszélyezteti a családot. Nagyon kemény helyzetek. Ezért nemcsak a gyerekeket, hanem a családokat is gondozzuk, nagyon szép történetek vannak, tavaly két gyereket is felvettek tőlünk egyetemre, az egyiküket orvosira, a másikat a Pázmányra történelem-hitoktató szakra, pedig ők is nehéz körülmények közül jöttek. Persze vannak olyan gyerekek, akik állami gondozásba kerülnek, minden évben hárman-négyen, de a többi negyvenhat-negyenhét gyerek nem.

Névjegy - Havasi Tibor

„Örülök, hogy ezt csinálhatom, nagyon szeretem a munkámat” – mondja hivatásáról Havasi Tibor, a Tapolcsányi Általános Iskolai Kollégium igazgatója. Pedagógusvér is folyik az ereiben, édesanyja óvónő, „ilyen szempontból hátrányos helyzetű vagyok – teszi hozzá nevetve –, mert a saját anyukám volt az óvónőm, nem volt ez jó felállás”. A Fővárosi Önkormányzat Béke Gyermekotthonában tizenkét évet töltött igazgatóhelyettesként, 1992-ben kórust alapított Pax Vobis Ifjúsági Gospelkórus néven, emellett egy nagy és sikeres focicsapatot is létrehozott az ottani fiúkból. Tizenkét éve pályázta meg a Tapolcsányi-kollégium igazgatói posztját – sikerrel. Az intézmény a Rózsadomb egyik legszebb villájában, a két évtizeden át József főherceg otthonául szolgáló Tapolcsányi utcai „soktornyos kastélyban” működik, amelyben a második világháború után alakítottak ki gyermekotthont, eleinte állami gondozott óvodások éltek az épületben, majd a hatvanas években hetes gyermekotthonná alakították. „2005 óta működünk kollégiumként” – mondja Havasi Tibor, aki kollégáival együtt ötven gyermeket nevel, emellett a „tapolcsányis” és a különböző budapesti gyermekotthonokban élő gyerekekből és nevelőikből álló Lélekzuhany Gospel Kórus vezetője,a dalok szerzője, legutóbbi lemezük decemberben jelent meg. Öt gyermeke van, hárman már egyetemre, főiskolára járnak, „a fiam viszi tovább a zenét, nagyon tehetséges”. Nyáron sem unatkozik, pedagógiai élménytábort, fazekastábort is szerveznek a gyerekeknek, de azokkal a fiatalokkal is nyáron találkozik a Tapolcsányi tantestülete, akik korábban az intézményben éltek. „Mindenkinek megvan a címe, mindenkit értesítünk, és mindenki el is jön – mondja –, bográcsozunk, beszélgetünk, mindenkiről mindent tudunk”.

Hogyan tudnak segíteni a szülőkön? Azon túl, hogy hétköznap a gyerekeik gondját viselik, segítik őket a tanulásban?

Anyagi, lakhatási és munkaproblémák megoldásában is segítünk, kapcsolatban vagyunk a Máltai Szeretetszolgálattal, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálattal és sok más szervezettel. Volt, hogy egy szülő már megkapta a papírt arról, hogy ki fogják lakoltatni. Befizettük az elmaradt számlákat, utána adósságrendezésre volt szükség, de végül megmentettük a családot. Van, ahol nem ilyen típusú krízis van, hanem a szülő és a gyerek között alakul ki feloldhatatlannak tűnő konfliktus. Vagy a szülő három műszakban dolgozik, éjjel a munkahelyén van, nappal alszik, így nem tudja gondját viselni a gyerekeknek. Minden szülővel szerződést kötünk, vállalniuk kell, hogy a gyermekükkel vannak hétvégenként. Mi az összes többi feladatot átvállaljuk, tartjuk a kapcsolatot az osztályfőnökökkel, van, amikor a szülői értekezletre is mi járunk, de azt elvárjuk, hogy időt töltsenek a gyermekeikkel, legalább hétvégén. Most egyébként egy gyerek-szülő kirándulást szervezünk, elvisszük őket kirándulni, ebédelni – majd meglátjuk, mennyire lesz erre fogadókészség.

Nincs saját iskolájuk. A diákok maradnak a régi iskolájukban?

Nagyrészt új iskolát kell keresnünk nekik, hiszen hat-hét éves gyerekekről van szó, akiket hozni-vinni kell, fogni a kezüket, hogy ki ne szaladjanak az úttestre. Ha mindenki maradna a régi iskolájában, nehéz lenne megoldani a kísérésüket. A legnehezebb probléma, hogy kevés iskola vállalja őket, nincs hely. Most tizenhat iskolába visszük őket, főként a környékbeli iskolákba, de van például két gyerekünk, aki az artistaképzőbe jár, világtehetségek. Ők a Máltai Szeretetszolgálaton keresztül jöttek hozzánk, az artistaképző felfedezte, hogy nagyon tehetségesek. Egy tanyán éltek, nagyon mély szegénységben, nehéz életkörülmények közül, sokat kellett velük foglalkozni, mert lemaradtak a tanulás terén, de azóta szépen felzárkóztak. 

Egy gospelkórus alapítója, vezetője. Korábban többször fogalmazott úgy, hogy a gospel lélekgyógyító zene. Ezeknek a gyerekeknek elsősorban lélekgyógyításra van szükségük?

Elsősorban a lelküket kell gyógyítani, igen. Olyan lelki sérülésük van, amit „kezelni” kell. Hozzánk nulla önértékeléssel érkeznek a gyerekek, aztán elkezdünk beszélgetni, énekelni, művészeti tevékenységeket végezni, mesélni, és elkezdik megtalálni magukat, ki tudjuk bogozni a bennük rejlő tehetséget. Minden ember tehetséges, minden emberben ott van a jó, éppen ezért minden gyerekkel meg tudjuk találni a nekik való utat. Azt gondolom, ez a pedagógia lényege.

Több tucat különböző foglalkozást szerveznek a gyerekeknek. Ez a központi eleme a pedagógiai munkájuknak?

Még a Béke Gyermekotthonban jöttem rá, hogy a gyerekek szabadidejét strukturálni kell, hogy ne legyen idejük unatkozni, mert azonnal valamilyen szerhez nyúlnak. Úgyhogy minden percüket lefoglaltuk, de olyan tevékenységekkel, amiket ők választottak. Tehát nem kiírtuk, hogy ma délután szakkör vagy kórus lesz, és lehet jelentkezni, hanem megkérdeztük a gyerekeket, hogy mihez lenne kedvük. Ez itt is nagyon jól működik, rengeteg művészeti foglalkozás van, mindenki megtalálja azt, amiben tehetséges, amiben sikereket ér el. Van egy hatalmas gospelkórusunk, fazekasműhelyünk, ahol a gyerekek mindenféle technikát kipróbálhatnak, selyemfestéssel is foglalkozhatnak, szárazvirágokból készíthetnek képeket, így fejezhetik ki az érzelmeiket, de van egy festőművész is, aki foglalkozik a gyerekekkel. Saját újságunk és kollégiumi rádiónk is van, hogy akit esetleg ez érdekel, az is megtalálja a helyét. Aki zenét szeretne tanulni, ahhoz különtanárt fogadunk, a nyelvtanuláshoz is kapnak segítséget, és azokhoz is különtanár jár, akik egyetemre jelentkeznek. Fantasztikusak a gyerekek, pedagógiailag pedig bebizonyosodott, hogy ez a módszer jó. Persze nem mindenki lesz egyetemista, főiskolás, de mindenki szakmát szerez, jó középiskolákba jár. Minden lehetőséget megadunk a gyerekeknek attól függetlenül, hogy mennyibe kerül.

Miből tudják finanszírozni a különórákat, a programokat?

Létrehoztunk egy alapítványt, mert a pályázatok nagy része főleg alapítványoknak, egyesületeknek szól. Most például három pályázatunk van folyamatban, de vannak támogatóink is. Az épületünkben például minden második hétvégén matematikatábort tart egy másik alapítvány, amely nagyon érzékeny szociálisan. Tőlük például elég komoly támogatást kapunk.

Van olyan volt tanítványa, akinek a története egy életre beleégett az emlékezetébe? Mert hiába próbált, nem tudott segíteni. Vagy éppen azért, mert sikerült esélyt adnia egy gyereknek.

Sajnos vannak olyan gyerekek, akiket egyik pillanatról a másikra vittek el tőlünk. Néhány évvel ezelőtt egy testvérpár került hozzánk, a lányok édesanyja meghalt, csak az édesapjuk élt. Nagyon jól tanultak, semmi probléma nem volt velük, két hónappal később azonban az édesapjuk hirtelen elhunyt, ők pedig állami gondozásba kerültek. Körbejártuk az egész rokonságot, mindenkit kértünk, hogy legalább annyit engedjenek meg, hogy a lányok hétvégenként náluk lehessenek, hogy ne kerüljenek be a gyermekotthonba, de senki nem vállalta őket. Pedig nem volt velük semmi gond. Sajnos elkallódtak, az egyik lányról biztosan tudom.

De itt nagyon sok a sikertörténet, a nagyok csoportjában mindenkinek tervei vannak, és tényleg szorgosak. Van egy lány, akire nagyon büszke vagyok. Annak idején elhatározta, hogy fodrász lesz. A szakközépiskola felvette volna, de azt mondták, hogy csak akkor járhat hozzájuk, ha szerez gyakorlati helyet. Nem talált sehol. Végül én kerítettem neki. Elmondtam a Gellért Szálló fodrászának, hogy itt van ez a kislány, ez a helyzet, segítsen. Segített. A lány mára pedig komoly karriert futott be, fodrászversenyeket nyer, nagy név lett a szakmában, a legjobbak mellett dolgozik. Az orvosi egyetemen tanuló lány története is emlékezetes, az édesanyja három műszakban, éjszaka is dolgozott, így nálunk nevelkedett, mi tanultunk vele. Nagyon tehetséges focistánk is van, akit rábeszéltünk arra, hogy a foci mellett szerezzen egy szakmát is, most cukrásznak tanul, a kollégiumi tehetségnapra két hatalmas tortával állított be, amit ő csinált.

A nagyok csoportját említette. Vagyis nem engedik el a 14 évesek kezét?

Kaptunk rá engedélyt, hogy ha szeretnének, itt maradhatnak középiskolásként is. Ez nagyon jó dolog, hiszen elsős koruktól itt nevelkednek.

Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy a legfontosabb "munkaeszköze" egyszerűen a szeretet.

Ha egy családban az apa és az anya szereti egymást, akkor ott a gyerekek is jól érzik magukat. Ezt a fajta attitűdöt itt is meg lehet valósítani. Tudom, fura, hogy ezt mondom, de a gyerekek mellett a felnőttekkel is nagyon sokat kell foglalkozni, a tantestületben olyan szeretetközösséget kell létrehozni, ahol mindenki érzi, hogy ugyanaz a célunk. A felnőttek közötti szeretetkapcsolatot próbáljuk modellezni a csoportokban is, egy férfi és egy nő foglalkozik a gyerekekkel. Úgy látom, hogy ez működik, bensőséges a hangulat. Persze ebben az is segít, hogy ez egy kis létszámú intézmény.

Érzelmileg nem viseli meg, hogy nap mint nap bántalmazott, számtalan problémával küzdő gyerekekkel foglalkozik?

Nagyon nehéz ügy, nem lehet és nem is kell az érzelmeket kizárni. Ezeket a problémákat hosszú távon kezelni lehet, ezért mindig olyan szakemberekhez fordulunk, akik tudják, hogy mit kell tenni, mire van szüksége a gyerekeknek. Mi sem értünk mindenhez, de mindig a legjobb szakemberekhez visszük őket.

A Lélekzuhany Gospel Kórus az ország egyetlen olyan kórusa, amely állami gondozott gyerekekből áll. Mikor alapította?

Még a Béke Gyermekotthonban hoztam létre az első kórusomat, 1992-ben. Egy évig próbáltunk egy dalt, 1993-ban léptünk fel az Új Színházban, a Gyermekotthonok Nemzetközi Szövetségének rendezvényén, ott egy Michael Jackson-számot adtunk elő, fantasztikus siker volt. Pedig teljesen lehetetlennek tartották, hogy kórust csináljak ilyen igazán deviáns fiúkkal. Később európai turnét szerveztem nekik, sok helyen felléptünk. Mindig az volt a vágyam, hogy egy olyan nagy gyermekotthonos kórust hozzak létre, amely igazán jól szól. A dalokat én írom, alapvetően a gyerekek életéről, de az enyém is benne van egy kicsit. Nagyon tehetségesek a gyerekek, vannak táncosaink, koreográfusunk, olyan ismert zenészekkel éneklünk együtt, mint Oláh Gergő, Veres Mónika, együtt dolgozunk Péli Barnával, az ország legjobb zenészeivel. A gospel keresztény műfaj, a szöveg is ennek megfelelő. Szerintem fontos, hogy a zenén keresztül olyan mondanivalót vigyünk a gyerekek szívébe, amely vezeti őket a hétköznapokban. A gyerekek közül egyébként nem mindenki hívő, de szeretik a gospelt és a szövegeket. Sokan, mielőtt eljönnek a koncertünkre, azt hiszik, hogy „na, ott fognak nyekeregni az állami gondozott gyerekek”, ehelyett egy igazi profi színpadi produkciót látnak igényes zenével, jó hangú gyerekekkel, a legjobb zenészekkel. A gyerekek ezt nagyon élvezik: jönnek a sztárok, lehet táncolni, énekelni.

Szóval nem fehér ingben, blúzban álldogálnak a színpadon?

Az itt nem működne. Itt lehet énekelni, mozogni, ezért sikerült ennyi otthonból gyerekeket gyűjteni. Most negyvenen vagyunk, a Tapolcsányiból nyolc gyerek van, a többiek hat gyermekotthonból jönnek. Sokukat én hozom, úgyhogy most éppen azért küzdök, hogy egy buszt kapjunk, mert már nem férnek be a kocsimba.

Milyen az a munkanap, amelynek a végén azt mondja, hogy ez nagyon jó volt?

Ez a csütörtöki nap, amikor este kóruspróba van, és egész délután együtt vagyok a gyerekekkel. Nagyon jó barátságok alakultak ki az itteni és a gyerekotthonokban élő gyerekek között, valahogy egy nyelvet beszélnek. Nagyon intenzív, felfokozott a hangulat, énekelnek és táncolnak a gyerekek, a próba végén chipset kapnak (nevet).

Szokott zenélni a gyerekeknek a próbákon kívül is?

Persze, nem tudom megállni, hogy ne zenéljek, itt van az irodában a gitárom is. Nálunk mindig szól a zene.