A 2024-es kompetenciamérés eredményei alapján a magyar diákok szövegértési eredményei szinte minden évfolyamon romlottak az előző évhez képest, különösen a hetedikesek, kilencedikesek és tizenegyedikesek körében. Csak a hatodikosok javítottak kismértékben, átlagosan nyolc képességponttal többet szerezve.

A nyolcadikosoknál pedig egy aggasztó tendencia kezd kirajzolódni, ugyanis az évfolyam mintegy 9 százaléka az első képességszinten vagy az alatt teljesített. Ebbe a csoportba azok a diákok tartoznak, akik egy szövegből csupán a kiemelt vagy többször előforduló kifejezéseket tudják visszakeresni, mélyebb megértés nélkül.

Támaszkodhatunk a kompetenciamérés adataira, amikor a gyerekek szövegértését vizsgáljuk?

Elég sok gond van a kompetenciaméréssel, nem igazán működik jól. Pláne mióta belengették néhány iskolában, hogy bele fog számítani az osztályzatba. Illetve mióta létezik ez a fajta mérés, azóta az iskolákat ez alapján (is) rangsorolják. Innentől kezdve pedig az iskolák nem érdekeltek abban, hogy valós eredményeket mutassanak.

Vannak olyan iskolák, ahol félnek a tankerület véleményétől, és ott megkérik a gyengébb tanulókat, hogy ne menjenek be a kompetenciamérés napján, vagy hagyják üresen azokat a részeket, amelyekben nem biztosak.

Ilyen szempontból az érettségi az egyetlen, ami aránylag objektíven mér, viszont érettségiig nem mindenki jut el.

Milyen trend tapasztalható az elmúlt években?

Nagymértékben és rohamosan romlik a gyerekek szövegértése. Az is látható, hogy minél idősebbek, annál rosszabbak az eredmények. Ennek sok oka van, de talán a legfontosabb, hogy egyre kevesebb olyan szöveggel találkoznak, amelyekhez közük van.

Ez alatt pontosan mit ért?

Alsó tagozatban, illetve ötödik-hatodikban még olyan szövegeket olvasnak, amelyek a korosztályukhoz és az érdeklődésükhöz kapcsolódnak, felsőbb évfolyamokon viszont már egyáltalán nem. Hetedikben kezdődik el a kerettanterv szerint az irodalomtörténet, ami távoli, idegen problémákról szól, és távoli, idegen nyelven íródott.

Ilyenkor tapasztalom azt, hogy a gyerekeknek elmegy a kedvük az olvasástól. Az olvasás és a szövegértés pedig olyasmi, amit folyamatosan életben kell tartani. Természetesen egy matematika- vagy kémiafeladatot is meg kell érteni, de a magyaróra van kitüntetve azzal, hogy a szövegértést fejlessze. Ilyen óraszám és ilyen anyagmennyiség mellett viszont ez lehetetlen.

Melyik időszakban volt a csúcson az elmúlt 30 évben a diákok szövegértése?

Az látszik, hogy azokban az években emelkedett, amikor sok száz osztályban próbáltak ki egy kompetenciaalapú tananyagot. Ezt a programcsomagot, ami ötödiktől tizenkettedikig volt kidolgozva, 2006–2008 körül elsüllyesztették – hozzáteszem, hogy még a Fidesz-kormány előtt. Abban a csomagban rengeteg értékes szövegértési és alkotási feladat volt, és sokkal kevesebb tananyag, mint ami a 2012-es, majd főleg a 2020-as NAT-ba lett belepréselve. Ez utóbbihoz alakították az érettségit, ami elképesztő mértékben a szövegértés ellen hat.

Beletettek egy műveltségi tesztet, ami már önmagában is baj. A legszomorúbb, hogy ez visszahat a középiskolai tanárok tanítására.

Ahelyett, hogy elolvasnának és értelmeznének egy Csokonai-verset, megtanulják, hányban született, és mikor találkozott az ő Lillájával. A verset igazából nem is kell elolvasnia a diákoknak, hanem azt olvassák el és tanulják meg, amit a tankönyv ír róla.

Ha valamit nem értenek vagy félreértenek a tanulók, mennyire zavarja őket?

Nem látszik rajtuk, mert vagy nem veszik észre, hogy nem értik, vagy nem zavarja őket. Angolt és magyart tanítok, és érdekes mód azt tapasztaltam, hogy angol szöveget jobban akarnak érteni, mint magyart. Ha egy magyar szövegben nem értenek valamit, azt lazán átugorják, de sokkal hamarabb megkérdezik egy angol szó jelentését, mint egy magyarét, pedig éppen fordítva lenne kívánatos. Ennek egyik oka az lehet, hogy angolul tudni jófejség, sznobizmus vagy egyszerűen kell. Magyarul pedig „úgyis tudunk.” Azzal pedig nagyon kevesen szembesülnek, hogy valójában nem. Meg szoktak lepődni a gyerekek, hogy nyelvtanórán nem beszélni tanulnak, hanem azt, hogy hogyan működik a nyelv.

Nagyon fontos lenne megtanítani a gyerekeknek felismerni azt, hogy nem értenek valamit. Jó lenne, ha lenne idő egy-egy szöveget teljesen szétszedni, és együtt rájönni, hogy mit nem értenek. Az egyik legjobb példa erre a Harry Potter. Rengetegen szeretik, de nem értik.

Be kell vonni Harry Pottert az irodalomórára, és utána kellene tanulni például Arany Jánosról?

Ha a Harry Potteren megtanuljuk hetedikben, hogy az elbeszélő furfangos, és a Harry szemszögéből íródik a könyv, akkor lesz egy olyan „cölöp” a fejükben, amihez hasonlítani tudnak mást. „Ez olyan, mint a Harry Potterben, ez pedig nem.” Abban is egészen biztos vagyok, hogy másfajta könyvekre van szüksége az én gyerekeimnek itt, Budapesten, és mondjuk Kelet-Magyarországon egy teljesen más szociokulturális háttérből érkező gyereknek. Ezért is kiemelten fontos a választás szabadsága, hogy ne az egyformaságot tekintsük egyenlőségnek.

Van arról párbeszéd a szaktanárok között, hogy hogyan hat a szövegértés más tantárgyakra?

Van, igen. Ilyenkor bambán nézünk egymásra. Úgy vettem észre, hogy a kémia, biológia vagy éppen fizika tankönyvek írói sem vették észre, hogy a nyelv változik, és olyan szerkezetű mondatokat látok bennük, hogy nekem is kétszer neki kell futnom, mire megtalálom az alanyt.

Mit kellene máshogy csinálni? Hogyan kellene közelíteni az olvasást a digitális világban felnővő generációkhoz?

Miközben nagyon sok szöveget írnak és olvasnak a gyerekek, például SMS-t és kommentet, egyre inkább a képi, vizuális tartalmak dominálnak, amelyek óriási hatással vannak a koncentrációs képességük hosszára és minőségére is.

Nem azt mondom, hogy le kell mondanunk arról, amit tanítani szeretnénk, de lehetnének a gyerekek saját olvasmányai az olvasás világába vezető „kapudrogok.”

Ez azonban le van állítva, és meg van tiltva.

Úgy gondolom, hogy a tanárokat nem értelmiségi lényként kezelik, inkább szakmunkásokként, akik az eléjük tolt anyagokat leadják. Pedig meg tudnám mondani, hogy melyik évfolyam milyen könyvet dolgozna fel a legszívesebben. Érdekes az a kontraszt is, hogy soha nem látott mennyiségű gyerek- és ifjúsági irodalmat adnak ki. Sok gyerek van, akik nagyon sokat olvasnak, azonban ennek semmi köze az iskolához. Van egy élet, ami él, és van egy világ, amit az iskola elé tár, de a kettő között nincsen semmilyen átjárás. Ez pedig oda vezet, hogy a gyerekek elidegenednek a tananyagtól, ami nagyon nem jó.

Másrészről az iskola nem vet számot azzal, hogy a gyerekek előtt ott van az internet, ahonnan szinte bármit elhisznek. Az iskolának, ha más nem, azt meg kéne tanítania, hogy mire nem való az internet és a mesterséges intelligencia, és mi az, amire való. Az oktatási kormányzat pedig ahelyett, hogy teret adna a sokféle tudásnak, egyféle tankönyvet engedélyez, és egyféle tudást validál.