A közoktatást megváltoztatni nem nagyon lehet, csak a légkörét lehet rontani vagy javítani. Most azonban egyre inkább romlik, a kormány mégis azt akarja felmutatni, hogy minden rózsás - mondta el Horn György, akivel az alternatív iskolákról és az oktatás reformálásáról is beszélgettünk.

Honnan jött az ötlet, hogy alternatív iskolát alapít?

A magyarázat igen egyszerű: úgy gondolom, az életnek van néhány nagyon rossz része - így a temető, a börtön, a kórház, az iskola -, amire az állam rátette a kezét, és igyekezni kell ezeket minél emberszerűbbé, minél személyesebbé tenni. Mindig olyan iskolát szerettem volna csinálni, ami a lehető legkevésbé rossz. Iskolába járni ugyanis rossz dolog, ahogy tizenévesnek, kamasznak lenni is rossz, annak ellenére, hogy az ember felnőttkorában már egészen másként emlékszik vissza erre az időszakra.

Az Alternatív Közgazdasági Gimnázium éppen az a törekvés, hogy minél közelebb hozzon a mindennapi élet örömeihez egy egyébként állami kötelezettséget, egy besorozást. Három dologra koncentrálunk: hogyan lehet a tanulási motivációt megteremteni és megőrizni, a tanulási képességeket és a szociális képességeket, kompetenciákat hogyan lehet fejleszteni. Ha egy iskola ezt a három dolgot tudja, ha eléri, hogy a gyerekei bármilyen oknál fogva, de akarjanak tanulni, hogy képesek tanulni és hogy mindezt társas kapcsolatban, versenyhelyzetben, együttműködésben tudják tenni, az egy nagyon jó iskola.

Hogyan tudják áthidalni, hogy az iskola lényegét tekintve egy munkahely, egy kényszer és hogy ne utáljon bejárni a diák?

Az, hogy munkahely van, a polgári társadalom találmánya, emiatt az élet három részre szakadt: magánéletre, közéletre és munkahelyre. A magánélet leválása a társadalomról egy hatalmas pozitívum, ez a jogállamiság feltétele, de ennek az az eredménye, hogy az ember élete is három részre szakad, a családra-magánéletre, a munkahelyre-feladatokra és a közösségre. Megpróbáljuk ezt a három terültet közelíteni, nem családiassá, hanem családszerűvé tenni az iskolát.

Van ennek néhány adekvát eszköze. Így az iskola lemondott a jogi eszközökről, a pedagógiai folyamat során nem használunk ilyeneket, házirend sincs. A másik viszont, hogy ennek a helyébe kell valami, hiszen a szabályok kialakítása fontos. Ez nálunk a patrónusi rendszer. Minden diáknak van egy saját patrónusa. A harmadik pedig abból a nézetünkből fakad, hogy nem tantárgyakat kell tanítani, hanem gyerekeket, így az iskolában napi órarendváltás van, a diákok projektekben, epochákban tanulnak.

Ez hogyan néz ki a gyakorlatban?

Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy normál iskolában ha egy tanárnak három órás tantárgya van, akkor ő 8 osztályban tanít a kötelező óraszámaiban. Ő nem tudja megismerni a diákokat, hiszen ő tanít. Egy tárgyat tanít, azon keresztül látja a gyerekeket, semmit nem is tudhat róluk. Sokan próbálkoznak vele, hogy közelebb kerüljenek, akár a szakkörökön, vagy elviszik őket kirándulni, leülnek velük a folyosókon, de a rendszer mégis csak olyan, hogy csak a tárgyon keresztül van viszonyulásuk hozzájuk. Így az a diák, aki hajlandó megtanulni azt az adott tárgyat, pozitív a tanár szemében, míg aki nem, ahhoz negatív a viszonyulása.

Az epochális szisztéma viszont azt jelenti, hogy egy tanár három héten át minden nap egy dupla órában együtt dolgozik egy gyerekcsoporttal, így ő csak két csoportban tud tanítani. Ott nem működik, hogy én tanítok, csak az, hogy mi együtt tanulunk. Így más lesz a tanár-diák viszony is. Nagyon sok projekt van, a témahetek, az éves projektek, sok speciális elem van az AKG-ban, ami máshol egyáltalán nincs. Sokan megriadnak az ilyen rendszer hallatán, de már 28 éve működünk és a végzett gyerekeink pontosan ugyanazokat a sikereket produkálják, mint akármelyik fővárosi elitgimnázium diákjai. A diákjaink mindegyike egyetemet végez, sőt, az szomorú, hogy idén a gyerekek 40 százaléka ment külföldre. Tavalyelőtt 26 százalék volt, de most már trenddé vált, hogy sokan tanulnak külföldön.

Abban is másabb ez a gimnázium, mint egy állami, hogy itt a diákok szöveges értékelést kapnak minden tantárgyból. Mindent százalékosan értékelünk. Az állami iskolákban az év végi osztályzat úgy jön létre, hogy az év közben szerzett jegyekből és a tanárok szubjektív véleménye alapján kialakul egy érdemjegy. Nálunk is vannak ilyen elemek, csak a százalékos eredmény azt jelenti, hogy ez nem átlagolódik, hanem mint egy zsák, feltöltődik. Ha valami rosszabbul sikerül, akkor azt lehet pótolni, meg tudják emelni ezt a százalékot. Egyéb tevékenységekkel is lehet többletszázalékokat keresni, így lehet valaki 120 százalékos is, ha például 98 százalékosra írta meg az epocha záróját és tartott két kiselőadást. A lemaradóknak van módjuk a pótlásra.

A diákjaink ugyanúgy érettségiznek, mint máshol. Az öt érettségi tárgyból három közép és két emelt szint volt az átlag. Ami azt is mutatja, hogy sokkal magasabb arányban választanak emelt tárgyat, mint máshol. Átlagosan két nyelvvizsgát szereznek a diákok, mire érettségiznek, ennek negyede, harmada felsőfokú.

Akkor ez is lehet egy elszívó erő, amiért a szülők már ilyen iskolákba menekítik a gyerekeiket az államiakból?

Nem a menekítésen van a hangsúly, hanem arról van szó, a szülők számára meghatározó, hogy akire rábízzák a gyereküket, annak legyen autonómiája és velük állapodjon meg, az ő gyerekük legyen a fontos. Az állami és az alapítványi iskolák között az a legnagyobb különbség, hogy a család és az iskola közé nem épül be másik, külső szereplő. Az alternatív iskolák között vannak állami iskolák is, mint például a Kincskereső vagy a Gyermekek háza. Ezeknél az alternatív programot engedélyezi az állam és ezért vállal felelősséget az intézmény. Ezekben nőtt meg elsősorban a jelentkezők száma. Nem nevezném egyszerű menekülésnek, hanem az a dolog lényege, hogy az állam úgy döntött, hogy a szülők helyébe lép, ezt pedig a középosztály nem akarja. Ezt az államnak is tudomásul kell venni, hogy ha az AKG-ba a rendszerváltás előtt több mint 5 ezren jelentkeztek úgy, hogy azt se tudták, hogy mi ez, az azt jelentette, hogy az emberek nem akarják, hogy az állam legyen a családok helyett a gyerekeik felelőse.

De ha ezt látják az államtitkárságon – márpedig látják, mert folyton azt mondják, megreformálják a rendszert -, akkor mégis miért nem történik semmi?

A közoktatás egy óriási nagy rendszer, amin változtatni nem nagyon lehet. A légkörét lehet javítani vagy rontani. 2010 előtt a tanároknak az volt a legnagyobb problémájuk, hogy nem kaptak elég segítséget, nem tudtak mit kezdeni a szabadsággal: nekik kellett megírni a pedagógiai programot, nekik kellett kiválasztani a tankönyveket, ezer dolgot rájuk bíztak – anélkül, hogy ezt megfizették volna. Ez egy nagyon komoly probléma volt. Most viszont az történt, hogy az állam kitalálta, majd ők megcsinálják a tanárok helyett: csinálnak tankönyveket, megmondják, mit kell csinálni, a tanároknak meg csak tanítani kell. Na de ez elfogadhatatlan egy értelmiségi pályán. Szolgaként szolgákat tudunk csak nevelni. És ezt nem lehet egyszerűen átalakítani. Ez egy lassú folyamat. Okkal mondja azt a kormány, hogy amit csinálnak, annak később lesz meg az eredménye. Csak az a baj, hogy a közgazdaságtannak van egy olyan tétele, ami a Pareto-hatékonyság. Ha egy rendszer minden eleme változatlan és csak egy eleme javul, akkor a rendszer egésze javul. Itt azonban egy csomó elemet akarnak megváltoztatni, egy csomó romlik, és mégis fel akarják mutatni, hogy a rendszer javul, csak ezt senki sem látja. Nincsenek reformok. Azt kell jól csinálni, ami a feladatunk. A kormány legnagyobb baja már az indulása pillanatától, hogy úgy csinál, mintha előttük nem történt volna semmi, de most aztán majd kijavítják.

A Horn-interjú első részét itt találjátok.