Két év. Mindössze ennyi idő elég volt egy fiatal pedagógus számára, hogy rádöbbenjen: ez nem az, amiért tanult, ami a hivatása, és amiért tanítani szeretne. Az okokról az Eduline-nak mesélt.

"Gyerekként úgy gondoltam; ha felnövök, olyan leszek, mint amilyen az én tanítónénim volt. Felnőtt fejjel már azt is láttam, hogy a gyerekeknek szüksége van egy olyan emberre, akire felnézhetnek" - válaszolja az Eduline kérdésére egy a neve megváltoztatását kérő vidéki általános iskola fiatal, 24 éves pedagógusa, aki a napokban mégis beadta a felmondását, pedig mindössze két éve van a pályán.

A fiatal tanító - akire a cikkben Virág keresztnévvel hivatkozunk - elmondása szerint egész életében arra vágyott, hogy gyerekekkel foglalkozhasson, hiába riogatták az ismerősei, sőt, olykor a saját tanárai is a mindenki által ismert rémhírekkel: hogy kevés a fizetés és a tanári hivatás sajnos nem egy megbecsült szakma. „Akkoriban még olyan erős volt bennem az akarás, hogy hiába tudtam ezeket, erősebb volt bennem az a vágy, hogy jót szeretnék tenni a gyerekkel" - emlékszik vissza a pályaválasztás előtti éveire.

Mint sok más pedagógus az országban, Virág is az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanító- és Óvóképző karán végzett, ahol 2022. nyarán szerezte meg a diplomáját, de már a tanulmányai alatt is a katedrára csábították, így végzős egyetemistaként a szakdolgozatírás, gyakorlat és szakzárás mellett egy jó hírű általános iskolában dolgozott félállásban, egy első osztály tanáraként. Szerette volna kreatívan, játékosan, értékeket közvetítve tanítani a kezdetben szégyellős, visszahúzódó, az óvodából épp csak kiesett gyerekeket, a valóság azonban hamar arcul csapta.

Ahelyett, hogy példakép leszek, rá kellett jönnöm, hogy nemhogy azt a pluszt nem tudom átadni, amit szeretnék, de a tananyagot sem, és lényegében csak egy felügyelő vagyok

- osztotta meg az Eduline-nal.

Az első hetek után ugyanis - ahogy fogalmaz - "kibuktak" a tanári pálya igazi nehézségei; hogy nem csak egy csapatnyi, négy fal közé zárt kisgyereket borzasztó nehéz kezelni, de a szüleiket is, nem beszélve a rengeteg papírmunkáról, adminisztrációról, javításról és a felkészülésről.

Játszás, tanítás, kreativitás, szeretve nevelés. Magyarországon a tanítás nem erről szól, hanem arról, hogy egy gyerekfelügyelő vagy, aki kínkeservesen megpróbálja a kötelező tananyagot a gyerekekbe nyomni - a legtöbb esetben sikertelenül

- fogalmaz.

Vidékiként ráadásul 5 év egyetemi év után a nagyvárostól is kezdett besokallni; hazavágyott a békés, nyugodtabb és egészségesebb környezetbe, a régi iskolája pedig tárt karokkal, nem mellesleg pedig szolgálati lakással várta. A legnagyobb motivációja azonban még itt sem ez volt, hanem továbbra is az a vágy, hogy értékeket átadva taníthasson és "második anyukája" lehessen a kezei közé kerülő kisgyerekeknek, mint amilyen az a pedagógus is volt, aki őt is emberségre és empátiára tanította a kötelező írás, olvasás és matematika mellett.

"Budapesten sokkal könnyebben betöltik a tanárhiányt egyetemistákból, itt viszont a gyerekeknek kevésbé van esélyük arra, hogy új tanítókat kapjanak, pedig nekik is szükségük van arra, hogy legyenek tanáraik" - meséli.

Ennek ellenére úgy látja, a fiatal pedagógusokat az intézmények igen, de a szülők nem fogadják kitörő örömmel. Bár a saját osztálya esetében csak utólag derült fény arra, hogy a szülők nagyon is aggódtak, amikor meglátták, mennyire fiatal tanítót kapnak szeptembertől a gyerekeik, Virág - szintén tanító - ismerősei között van olyan, aki ellen a szülők petíciót indítottak, mert nem akarták, hogy egy pályakezdő tanítsa a gyerekeiket. Pedig - mint tudjuk - az egész országban több ezres a tanárhiány, a helyzet pedig egyre reménytelenebbnek tűnik. A legtöbb iskolában idős, már nyugdíjba vonult tanárokat hívnak vissza a pályára, máshol olyanokat is alkalmaznak, akiknek nincs pedagógiai végzettségük, az anyukák és apukák mégis azt kifogásolják, ha egy végzettséggel rendelkező pedagógusnak mindössze annyi a bűne, hogy fiatal.

Vannak persze pozitív esetek is, Virág szerint pedig "alapvető intelligencia" kérdése, hogy bánik egy szülő a gyerekét tanító pedagógussal. Vannak, akik a több éve pályán lévő, 50-60 éves tanárokat is "kiosztják" és vállalhatatlan stílusban beszélnek vele, mások viszont még akkor is tisztelettel bánnak a pályakezdővel, ha akár a saját gyerekük is lehetne.

A probléma inkább azzal van, hogy a szülők nagyon gyakran "nem tartják be az emberi határokat", nem veszik figyelembe, hogy a tanároknak a katedrán kívül is van élete és "mindenki azt hiszi, hogy az egész életüknek erről kell szólnia" - teszi hozzá Virág.

Borzalmas stílusban és helyesírással, gyakran szombat éjszaka is hívnak vagy bombáznak üzenetekkel, ha nem érnek el, de én karácsony este, a vacsoraasztalnál is kaptam már szülőtől sms-t. Nem azért, hogy kellemes ünnepeket kívánjon, hanem hogy kérdőre vonjon a gyereke házi feladatáról.

A fiatal pedagógus szerint mindössze három hónapig vígasztalta az a tudat, hogy legalább vidéken olcsóbb megélni. Mivel a tanári fizetés mindenhol ugyanannyi, bárhová is megy, kezdetben sokat jelentett neki a szolgálati lakás és a valamivel olcsóbb vidéki árak, egy idő után azonban elkezdte úgy érezni, mindezért cserébe nem éri meg feladni a mentális és fizikai egészségét, még akkor sem, ha a kollégái szeretik és megbecsülik.

"Hónapokon keresztül csak az tartott vissza a felmondástól, hogy nem akartam még jobban megnehezíteni a kollégáim életét" - jegyzi meg szomorúan. A döntés azonban - hogy a következő tanévben nem folytatja a tanítói pályán - már januárban megszületett, amiben csak megerősítették a státusztörvényről és a teljesítményértékelésről belengetett törvénytervezetek.

Nincs, ami jelenleg a pályán tarthatná

Amikor arról kérdeztük, mégis mi kellene ahhoz, hogy a pályán maradjon, Virág nem tudott mit mondani. Szerinte ugyanis azzal, ha azt válaszolja, hogy valamivel jobb fizetés, amiből a nehéz hétköznapok után legalább hétvégente elmehetne pihenni, vagy esetleg néhány napra nyaralni, csak támadó felületet biztosít azoknak, akik szerint a tanárok nem panaszkodhatnak, hiszen ott van számukra a nyári szünet, a tanári pálya pedig egyébként is egy "hivatás." Ugyanakkor azt is hozzáteszi, nem bánná, ha legalább a szülők felől tapasztalna némi megbecsülést és

nem úgy kezelnének, mint egy bébiszittert, akinek bármit, bárhogyan, bármikor a fejéhez lehet vágni.