Miért dönt úgy egy magyar diák, hogy maga mögött hagyja az egyetemet, a családot és a barátokat, a Kazinczy utcai romkocsmai "merengést", és külföldre költözik tanulni? Tényleg igaz, hogy „mindenhol jó, de messze a legjobb”? A Hallgatói Hálózat és az eduline közös cikksorozatának legújabb részében egy 21 éves egyetemista, Prinz Dániel mesél arról, miért nem versenyezhet a magyar felsőoktatás az amerikaival, és milyen az, amikor nem a kormány határozza meg, mit tanulhat, és mit nem.

2007-ben, tizenhat évesen mindenképpen külföldre akartam menni, így visszautasíthatatlan lehetőség volt egy walesi középiskola kétéves ösztöndíja. A két fantasztikus tanév meggyőzött arról, hogy külföldön szeretném folytatni. Akkor csak az Egyesült Államok jöhetett szóba, mert – hiába magasabbak ott a tandíjak – ösztöndíj híján, magyar pénztárcával megfizethetetlennek tűntek a legjobb európai egyetemek.

Foglaljam össze az elmúlt hat, külföldön töltött évemet? Szabadabbnak és nyugodtabbnak éreztem magam, mint Magyarországon. Pedig otthon is jó lehetőségeim voltak: Budapest egyik legszebb részén laktam, a város egyik legjobb középiskolájába jártam, de voltak olyan negatív élmények, amilyeneket itt, külföldön nem kell átélnem. Nincs iskolai stressz, nem hiányzik az oktatásból a szabadság. Walesben és az Egyesült Államokban is szabadon dönthettem arról, hogy mit akarok tanulni, úgy éreztem, az oktatási rendszer és a tanáraim értem vannak.

Az amerikai felsőoktatással a magyarországi nem tud versenyezni. A legjobb professzorok, akiket nemcsak az előadásokon látsz, hanem kapcsolatba is léphetsz velük, okos és motivált csoporttársak, az egyetemek vagyona – mind olyan dolgok, amelyek otthon nincsenek meg egyszerre. Magyarországon pont az ellentéte történik mindannak, ami az amerikai egyetemeket a világ legjobbjaivá teszi: szabad szakválasztás helyett a kormány diktál a magyar hallgatóknak, kiterjedt ösztöndíjrendszer helyett a magyarok többsége számára megfizethetetlen tandíj kivetésével épül az önfenntartó felsőoktatás mítosza.

Amióta eljöttem Magyarországról, soha nem kellett mással foglalkoznom, mint hogy jól tanuljak. Nem kellett az ehetetlen menzakajáról panaszkodnom, a szervezetlen és elérhetetlen tanulmányi osztállyal csatáznom, nem kellett puskáznom, és főlegnem kellett nem bejárnom a vállalhatatlanul unalmas, kötelező órákra.

Viszlát, magyar egyetem!

A Hallgatói Hálózat és az eduline közös cikksorozatában egyetemisták, PhD-hallgatók és friss diplomások mesélnek arról, hogy miért választottak magyar helyett külföldi egyetemet, miben különbözik az oktatás az itthonitól – az otthonitól –, tervezik-e a hazaköltözést, és mit gondolnak: miért költöznek egyre többen külföldre. "Amikor a költözést mérlegeled, a hazaszeretet gyenge érv" "Ha az ember édesanyja is a hazatérés ellen érvel, akkor ott valami bibi van" "El sem képzelheti senki, milyen jó hazajönni, és megnézni a Lánchidat"

A lehetőségek összehasonlíthatatlanul jobbak. A szemináriumokon minden héten a „cutting edge” kutatói beszélnek, a professzorainkkal együtt dolgozva olyan dolgokat tanulunk, amiket hagyományos órákon nem lehet megtanítani, a hallgatók a világ legnagyobb cégeinek, kormányzati szerveinél és a legjobb egyetemeken építik a karrierjüket. A saját egyetemük mindent megtesz azért, hogy ez így legyen. Persze nem feltétlenül igazságos az összehasonlítás az amerikai topegyetemek és a magyarországiak között – a valóban átlagos intézmények (pláne, ha tandíjat is kell fizetni) nem biztos, hogy verik a legjobb magyar egyetemeket.

Nem, nem állítom, hogy bármi áron külföldre kell menni. Igaz, a jelenlegi politikai rendszer alacsonyra teszi a lécet, de én bízom benne, hogy hosszabb távon Magyarországon is lesznek olyan lehetőségek, amelyekért érdemes lesz otthon maradni.

A szerző egyetemista, jelenleg az Egyesült Államokban tanul.