A tanár háta. A tanár megfordul. Élénk mimika. Nem túl jó artikuláció. Tanácstalanság. Összpontosítás. Kibontakozó félmondatok. Valahogy így „hallgatják“ az előadásokat a siket főiskolások. Puha Andrea írása.

Az érettségi volt az első komoly győzelem azok után, hogy kiskoromban az orvosok azt mondták, sosem fogok tudni beszélni, és siketnéma leszek. Meg azok után, hogy egy csomó kétkedő ember követte az utamat. Hogy ez a lány minek tanul itt. Meg hogy ugyan mire viszi. Meg hogy szegény. Aztán érettségikor kezemben volt a jeles bizonyítvány, persze beszélni is tudtam. Apám szemében összegyűltek a könnyek, anyám arca kipirosodott, nekem meg eljutott a tudatomig, hogy itt nem szabad megállnom.

Így utólag nem volt könnyű végigcsinálni, mégis annak tűnik. Mikor bekerültem az általánosba, nem tudtam még olyan jól szájról olvasni. Láttam, néztem, de nem értettem mindent. Anyám úgy szokta mesélni, hogy látta, hogy figyelek, de mégis olyan bamba voltam. Persze, mert semmit sem értettem, vagy csak nagyon keveset. Képekből állt össze akkoriban a világ. Ha összeadtunk, láttam a példát, az eredményt, és kilogikáztam, mi miért van úgy, ahogy. Meg a könyvek segítettek, az olvasás, mert azt már ötévesen tudtam.

Felsőbb osztályban, mikor már a szájról olvasás egészen jól ment, szinte profi szinten, kialakítottam a tanulási stratégiámat. Mindig az első padba ültem, figyeltem a tanár száját, a mellettem ülőről másoltam, amit diktált. Elméleti tárgyaknál ez nagyon bevált, jó is voltam belőlük. Nem nehéz kitalálni, hogy a matek és a fizika nem volt az erősségem. A tanár általában a táblára írva magyarázta a példákat, nekem háttal, elméletet nem nagyon vettünk. Nem tudtam mit megtanulni. A könnyebb példákkal még csak-csak elvoltam, de a deriválásnál feladtam. Az biztos volt, hogy matematikus, fizikus nem leszek. Nem mintha a fizikát nem szerettem volna, az elméletben nagyon jó voltam, de a számításokat ott is rendre elbuktam.

Ennek ellenére szerettem tanulni, minden érdekelt. Általánosban inkább a beilleszkedés okozott gondot. Annak a megtanulása, hogy hogyan értsek meg másokat, hogyan olvassak a szakállas tanár szájáról, meg azokéról, akik nem szembe beszéltek velem, hanem elfordulva, mozogva. Nem tudták, hogy kell velem beszélni. Honnan is tudták volna? Az elején még én sem tudtam. Utána meg nem éreztem azt, hogy ezt elvárhatnám az emberektől. Igen, megértetni magad, elhelyezni magadat valahová a társadalomban határozottan nehezebb volt, mint matekot tanulni.

Főiskolán ez a tanulási stratégia nem vált be. Általánosban szóról szóra azt írta le mindenki, amit a tanár mondott, itt azonban a jegyzetek jóformán csak kulcsszavakból álltak. Sok volt a hézag, a hiányzó rész, a kérdés. Nem a vizsgák okoztak gondot, megtaláltam a módját, hogy ötöst szerezzek, inkább az dühített, hogy ha hallanék, sokkal többet tanulhatnék. Nem tudtam úgy tájékozódni, mint a többiek, akik a tanár szavaiból kereken átlátták a témát, hanem inkább magolósan, utánanézősen, hiányosan. Frusztráló érzés volt.

Alsóbb osztályokban, mint ahogyan a gimnáziumban is, elkerülhetetlen volt, hogy tudjanak arról, hallássérült vagyok, a főiskolán viszont nem vertem nagydobra. Egyrészt, mert nem tudtak volna segíteni, másrészt azt sem várhattam el, hogy másfél órán keresztül egy helyben álljanak előttem, hogy lássam, mit beszélnek. Meg amúgy is szörnyen önfejű és független voltam. De voltak olyan tanárok, akik elől lehetetlen volt eltitkolni, főleg a gyakorlati órákon. Egyikük például névsorolvasásnál mindig felnézett, ha az én nevemnél tartott, így tudtam, hogy jeleznem kell, hogy ott vagyok. Máskülönben meg kellett kérnem valakit, hogy szóljon nekem, ha a nevemet hallja. Bármennyire is törekedtem a függetlenségre, legalább a látszatára, ez azért mindig jól esett.

Még gimnáziumban történt, hogy új tanárt kaptunk, aki nem tudta, hogy nem hallok. Éppen diktált valamit, én egyedül ültem, így nem tudtam senkiről sem másolni. Sokáig figyeltem a tanárnőt, hátha elismétli, hátha sikerül kibogoznom, hogy mit szeretne, mikor felháborodva félbehagyta a diktálást, és megkérdezte, miért bámulom őt már percek óta, talán szerelmes vagyok belé? Hirtelen nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.

Hetedikes lehettem, mikor az a nagy mobiltelefon-tilalom volt. Nem lehetett telefont hordani az iskolába, büntettek is érte, legalábbis a készüléket elvették, és csak a szülőknek adták vissza. Tudni kell, hogy a hallókészülékem néha sípol, hasonló hangon, mint egy rádió vagy telefon. Nos, történelemórán besípoltam.

Az öreg, szigorú tanár azonnal követelte, hogy a mobil tulajdonosa jelentkezzen. Félszegen felálltam, szóltam, hogy a „rádióm“ volt az, ahogy a készülékemet hívtam. Az öreg közölte, hogy kivág a cuccal együtt. Nem volt túl biztató kilátás, főleg nem egy olyan tanártól, akitől rettegett a fél iskola. Miután nagy nehezen elmagyaráztuk neki a dolgok okát, bocsánatot kért.

Szóval ezek a pillanatok indítottak el a főiskolán. Az első év a felelősség tudatának súlya alatt telt el, a következőnél már a magam útját jártam. Egyre tudatosabbá vált bennem, hogy itt sem osztogatnak kegyelemkenyeret, és nekem ugyanúgy meg kell harcolnom a diplomáért, mint másoknak. Vagy egy kicsivel jobban.

A szerző a Kodolányi János Főiskola hallgatója.