Július 26-án véget ért az idei általános felvételi, a ponthatárok azonban több szempontból is tartogattak meglepetéseket. Az elmúlt évekhez képest néhány ezer fővel nőtt a felvett diákok száma, ez viszont inkább köszönhető a rendkívül alacsony pontszámoknak, mintsem a megfelelő oktatáspolitikának. Polónyi István oktatáskutatóval beszélgettünk.
Döbbenetes pontszámok és óriási szórás jellemző az idei felvételire. Van olyan szak, amire 491 pont kellett, de 108 ponttal is be lehetett jutni bizonyos képzésekre. Mi okozza ezeket az óriási különbségeket?
Érdemes onnan kiindulni, hogy miért is csinálhatták ezt. Az elmúlt öt évben ugyanis azt lehetett látni, hogy az oktatáspolitika egy fejvesztett kapkodás, hiszen néhány évvel ezelőtt épp arról döntöttek, hogy nyelvvizsga és emelt szintű érettségi kell majd a bekerüléshez. Ez egy teljesen elitista oktatáspolitika, ami abból a 2013-as „Széll Kálmán-tervből” származik, ami arról szólt, hogy a kormány szerint a romkocsmákban unatkozó munkanélküli diplomásokkal kezdeni kell valamit. Az egy nagy hazugság volt, hogy ilyen van, de ez volt az indok arra, hogy kivonjanak a felsőoktatásból 86 milliárd forintot és visszavegyék több mint tízezerrel a felsőoktatásba felvehető létszámot. De bizonyos bölcsészképzéseket meg is szüntettek, további 30 szaknak pedig felemelték az államilag finanszírozott képzésre való bejutási pontszámát. Ilyen volt a jogász és a kommunikáció is.
Mi volt ezzel a cél?
A miniszterelnök szerint önfenntartó felsőoktatást akartak csinálni, ebben az évben vezették be a Diákhitel 2-t is. A Felsőoktatási Műhely nevű szaklapban meg is jelent akkor egy angol szakértőnek a tanulmánya arról, hogy ez hogyan fog működni. Valójában viszont az történt, hogy a számok jelentősen visszaestek, beállt egy alacsonyabb szintre a jelentkezők és a felvettek létszáma is.
Erre jött aztán az emelt szintű érettségi követelmény bevezetése, amivel kapcsolatban érdekes módon a baloldali pártok részéről is nagy egyetértés volt, mindenki szerint emelni kellett a színvonalat. Az viszont egy teljes félreértés, hogy olyan gyerekeket kell felvenni az egyetemekre, akik gyakorlatilag kiválóak, képesek emelt érettségit és nyelvvizsgát tenni. Erre a kormány 2022-ben jött rá, amikor kiderült, hogy az emelt szintű érettségi két szakcsoportnak iszonyúan megártott, az egyik ezek közül éppen a STEM (science, technology, engineering and mathematics).
Tehát a természettudományos szakok.
Igen, a matematika, fizika, kémia, biológia. Az amerikaiak már körülbelül 2000-ben rájöttek, hogy ezeket a gyerekek iszonyúan utálják, ezért elindult náluk egy olyan program, aminek során nem csak a felsőoktatást, de a közoktatást is megerősítették és nagyobb hangsúlyt fektettek a STEM-szakok oktatására a középiskolákban.
Palkovics László ekkor írta ezt le a saját tanulmányában is, és kezdte el hangsúlyozni, hogy a tehetséges, jól felkészült gyerekek valami teljesen átláthatatlan bölcsészettudományi szakot választanak ahelyett, hogy ezekre a „becsületes” informatika és mérnöki szakokra mennének.
Elkezdték tehát priorizálni a STEM-et, ami úgy történt, hogy azok az iskolák, ahol ilyen szakok vannak, viszonylag magas keretszámokat kaptak, tehát több diákot vehettek fel. Ez viszont nem jött be, sőt, épp az ellenkezője történt: az emelt érettségi miatt a pedagógiai és a STEM-szakok jelentkezési számai is teljesen visszaestek.
Miért?
Az egész oktatáspolitikának nincsen társadalomtudományi ismerete. STEM-szakokra a szakközépiskolás gyerekek mennek, akik nem fognak emelt érettségit tenni, mert egész egyszerűen nem tudnak, pedagógusképzésekre pedig a vidéki, gyenge gimnáziumok gyerekei iratkoznak be. Az emelt érettségi tehát azonnal kicsinálta azt a felsőoktatási stratégiát, amit a kormány felvázolt.
Ezért alakítják át ismét a felvételit, és törölték el ezt a követelményt?
Az emelt érettségi eltörlése nem elegendő, mert ennek a bevezetése előtt sem mentek a diákok STEM-képzésekre, és már akkor is kínlódtak az osztatlan pedagógusképzéssel. Ezért jött tehát az alsó ponthatár eltörlése és az eddigi felvételi rendszer radikális átalakítása.
Érdemes tudni egyébként, hogy az eddig működő felvételi rendszer éppen annak nyomán alakult ki, hogy 1996-ban a kormány úgy döntött, hogy bevezetik a költségtérítéses finanszírozást is. Ennek kivitelezéséhez kellett a központi felvételi rendszer, ami alapján a diákokat sorba rakták, és aki belefért a keretbe, az államilag finanszírozott formában tanulhatott, a többiek pedig bizonyos számban költségtérítéses képzésen.
Ez egy rendkívül elitista rendszer, ami éppen arról szól, hogy a jól felkészült gyerekeket felveszik, a rosszakat meg nem, akik viszont többnyire a hátrányos helyzetűek. A rendszer egyik problémája tehát éppen az, hogy a hátrányos helyzetű diákok kiszorultak a felsőoktatásból, a másik pedig, hogy az ELTE jogi karán a diákok 96 százaléka volt államilag finanszírozott, a miskolcin pedig mondjuk csak tíz. A kevésbé magas presztízsű intézmények tehát csak költségtérítéses hallgatókat kaptak, akik rákényszerülnek a munkára, rosszabbul szocializáltak és nagyobb volt a lemorzsolódás aránya is. A jobb egyetemek tehát megkapták a jobb hallgatókat, a vidéki egyetemek pedig mindig küzdöttek a lemorzsolódás csökkentése ellen, ami épp a színvonal rovására ment.
Most is így működik a felvételi, vagy nem?
Most úgy működik a rendszer, hogy minden intézménnyel külön alkut kötnek. Megállapodnak arról, hogy mekkora számban vehetnek fel államilag finanszírozott képzésre diákokat, és hogy azon kívül hányat vehetnek még fel költségtérítéses képzésre. Ebből adódik az, hogy az idei felvételiben vannak olyan egyetemek, ahová mondjuk 160 ponttal gépészmérnök szakra be lehetett kerülni, míg a Műegyetemen ehhez mondjuk 400 pont kellett.
Az intézményi elosztásban teljesen világosan látszik, hogy egyéni, átláthatatlan erőterek melletti alkuk vannak. A legtöbb államilag finanszírozott létszámot olyan intézmények kapták, mint a Dunaújvárosi Egyetem, az Edutus vagy a Kodolányi János Egyetem, miközben az úgynevezett nagy modellváltó egyetemeknél – például a Pécsi Tudományegyetemen – alig, mindössze egy százalékkal nőtt az államira felvehető diákok száma.
Azt a kérdést nehéz megválaszolni, hogy ez hogyan formálja az egész oktatáspolitikát, az viszont jól látszik, hogy tulajdonképpen „kézből etetés” folyik. Ha valaki készségesebb, nagyobb keretszámokat kap, míg más egyetemek kevesebbet.
Milyen következményekkel járhatnak ezek az alacsony pontszámok? Idén már kettesekkel is be lehetett jutni bizonyos képzésekre.
Magyarországon a felsőoktatási intézmények lemorzsolódása 2010-ig körülbelül 40 százalék volt, most pedig körülbelül 30 százalék lehet. Nincsenek pontos adatok, mert bár számolnak ilyeneket, nem hozzák nyilvánosságra, de nagyjából azért lehet tudni, hogy az arány továbbra is magas. Ha pedig beengedünk valakit közepes, vagy annál gyengébb eredménnyel a felsőoktatásba, majdnem biztos, hogy ki fog onnan esni. Ma viszont a modellváltó egyetemek egyik eleme pontosan az, hogy ha nagy a lemorzsolódás, akkor kevesebb pénzt kapnak, a magánegyetemeknél pedig a tandíjbevétel egy alap kérdés, tehát senkinek nem érdeke a lemorzsolódás. Ez tulajdonképpen a bukásmentes iskola esete: mivel senkinek nem érdeke a lemozsolódás, ezért a diplomák szintje fog csökkenni.
Tehát mondjuk bizonyos pozíciókra nem pályázhatnak majd azok a diákok, akik alacsony pontszámokat meghatározó egyetemeken szereznek diplomát?
Ez már most sem ritka jelenség, főleg a programozó informatikus pozíciók esetében szokták feltüntetni, hogy milyen diplomákat nem kérnek. Ez általánossá fog válni, mert a munkaerőpiac nem hülye. Tudja értékelni a diplomákat, tudja azt, hogy mire képesek a diákok. Az viszont valószínűleg még mindig sokkal jobb, hogy valaki alacsony szintű diplomával lép a munkaerőpiacra, mint az, ha csak középiskolai végzettsége van, vagy még annyi sem, hiszen továbbra is igaz, hogy a diplomások munkanélküliségi rátája sokkal alacsonyabb, mint például a szakmunkásoké.
Akkor a diplomások még mindig előnyt élveznek majd?
A munkaerőpiac fel fogja szívni őket, de a keresetek nagyon differenciálódni fognak. Az „elitegyetemek” diplomái valószínűleg sokkal többet érnek majd a fizetésben, mint más intézményeké.
Feltételezem, hogy a felvettek száma az európai statisztikákon is segíthet majd…
Így van. A Fidesz politikája az elmúlt években azt eredményezte, hogy az Európai Unió országai közül Magyarországon az egyik legalacsonyabb a diplomások aránya, így valószínűleg ez is közrejátszott a döntés meghozásában. Az már más kérdés, hogy egyébként nem nőtt olyan rettenetes nagyon a felvettek létszáma. A tavalyi évhez képest 12 százalékos növekedés látható, nappali tagozaton viszont csak hét, 2019-hez, a Covid előtti „utolsó békeévhez” számítva viszont csak 6 százalékkal nőtt az összes felvett hallgató, 4 százalékkal pedig a nappali tagozatosok száma. Ez körülbelül ötezer fő.
Kinek használ akkor ez az intézkedés, ha a statisztikákon olyan látványosan nem javít?
Leginkább a hátrányos helyzetű régiókban lévő intézményeknek, hogy a régiók fejlődését segítse. Csakhogy ez a világon nem úgy történik, hogy a Szalay utcából (az Oktatási Hivatal központjából – a szerk.) vezérlik. Azt ott az intézményben tudják, hogy mire, és milyen diákokra van szükség, ezért abban a pillanatban, hogy ezt a fajta regionális politikát kezdi el folytatni az irányítás, zsákutcába futnak, mert nem tudják, hogy például Baján milyen az ottani intézmény rekrutációs bázisa.
Az lehetne a megoldás tehát, ha a központi felvételi helyett célzottan az egyetemekre felvételiznének a diákok?
Én azt gondolom, hogy értelmét vesztette a központi felsőoktatási felvételi, ami helyett intézményi szintű felvételik kellenének. Akkor azt lehetne mondani, hogy az intézmények alakítsanak ki egyfajta felsőoktatási politikát és döntsék el, hogy kiket vesznek fel, és hogy válogatják, hogyan készítik fel őket. Ez éppen akkor működik jól, ha az intézmények képesek arra, hogy a közepes érettségivel rendelkező gyerekeket is fel tudják valamennyire hozni.
A rendszer most csak egy fél lépést tett, így azonban jelenleg egy igazi diktatórikus felsőoktatási irányítás van, hiszen mindent az állam határoz meg és minden arra épül, hogy a központ mindent tud. Pedig a központ valójában nem tud semmit.
Milyen lenne, ha nem csak „fél lépést” tettek volna?
Az angolszász világban teljesen általános dolog, hogy van egy standardizált központi felvételi teszt, amin mindenki tudja, hogy mennyit ért el, és nyilvános az is, hogy ha például a Harvardra akar jelentkezni, akkor iszonyú magas pontszámot kell teljesítenie. Ez egy teljesen nyilvános játék. Hasonlót lenne célszerű bevezetni Magyarországon is.
Nem csak a kisebb intézményekben, de a nemzetközileg elismert vidéki egyetemeken – például a szegedin és a debrecenin is – vannak szakok, ahol nagyot estek a ponthatárok. Nem lesz ez rossz hatással a nemzetközi egyetemi rangsorokban elért helyezéseikre?
A rangsorok nem foglalkoznak azzal, hogy hány ponttal jutnak be a gyerekek, mert az az intézményi autonómia hatáskörébe tartozik, ezért az összeállítóik is azt feltételezik, hogy az intézmények abszolút autonómok abban, hogy kiket vesznek fel. Nagyon meglepődnének, ha tudnák, hogy valójában hogyan működik nálunk a rendszer.
Ez tehát nem befolyásolja, az viszont majd fogja, hogy a hallgatóknak milyen lesz a munkaerőpiaci helyzete. Ezeknek a rangsoroknak egy része nem csak akadémiai indikátorokat figyel – hogy hány Nobel-díjas tanít vagy lesz egy egyetemen, és mennyit publikálnak a tanulók vagy az oktatók – hanem azt is, hogy mennyi az elhelyezkedési idő és a munkanélküliségi ráta a diákok esetében. Az pedig könnyen előfordulhat, hogy a gyengébb pontszámmal felvettek munkaerő piaci elhelyezkedése zavarokkal fog küzdeni. Elképzelhető tehát, hogy lesznek olyan mutatók, amik hosszabb távon negatívan befolyásolják majd az egyetemek helyezéseit a nemzetközi felsőoktatási rangsorokban.
Hogyan lehetne vonzóbbá tenni a felsőoktatást anélkül, hogy csökkentenék a pontszámokat?
Nyilvánvalóan a közoktatás fejlesztésével. A magyar közoktatás jelenleg nem képes arra, hogy 12 év alatt egy gyereket megtanítson úgy idegen nyelven beszélni, hogy abból az egyetemeken bemeneti követelményként nyelvvizsgát tudjon felmutatni. De fontos lenne a nyelvoktatás mellett megerősíteni a fizikát, kémiát, matematikát is, és támogatni azokat a programokat, amik az ezekre a tárgyakra való felkészítést segítik. Ehhez nem kellene messzire menni, mindössze arra volna szükség, hogy a Szalay utcában olvasgassanak szakirodalmat. Nem kell mindent kitalálni, csak érdemes lenne figyelembe venni az oktatáskutatást. Magyarországon ilyen – hivatalosan – már körülbelül 20 éve nincs, a mai magyar felsőoktatási oktatáspolitika pedig úgy működik, hogy az Oktatási Hivatalban „a nagy ember útmutatásai alapján” 3-4 ember kitalálja, hogy mit is kéne csinálni, és ha nem tetszik, azt kétévente változtatják.
