Nem volt egy óriási tragédia, mindent meg lehet szokni és tudom, hogy másoknak sokkal rosszabb volt, de mégis egy szokatlan helyzet, amiről szerintem érdemes írni, hogy maradjon nyoma. Ez a cikk szeretne az a nyom lenni, ami összefoglalja, hogy milyen volt a koronavírus alatt leérettségizni majd elkezdeni az egyetemet. Tornyos Kata vagyok és remélhetőleg egy hónapon belül végzem kommunikáció- és média alapszakon az ELTE-n.

Gondoltam írok egy kis összefoglalót először bevezetésnek, nem azért, hogy csak ezt olvassátok el, inkább azért, hogy megadjam az alaphangot. Ha nagyon bölcsnek akarnék tűnni, akkor úgy foglalnám össze az elmúlt időszakot, hogy sokszor kellett adaptálni kellemetlen körülményekhez, de önazonosabban elég annyi, hogy túl lehetett élni. Több barátom is mondta, hogy belőlük azt váltotta ki a karantén, hogy jobban el vannak magukban, kevésbé szeretnek kimozdulni. Én nem ilyen voltam, nem tudtam otthon maradni. Szinte mindenre igent mondtam, így lett egy carpe diem tetoválás az alkaromon, nagyjából két hónappal az egyik karantén után. Mivel én eddig nem adtam interjút, csak készítettem – bár most is csak magamnak adom – mégis úgy döntöttem, hogy ne csak rajtam múljon az egész cikk, így megkérdeztem egy barátomat, aki a BME-re jár, hogy ő hogyan élte meg mindezt, ezt valahol majd a közepe tájékán találjátok az írásnak. És akkor kezdem is:

A Párizsban tanulmányi úton lévő diákok és tanárok két hétig nem jöhettek be az iskolába, az orvosi szobát sorra rohamozták meg a lázas kisdiákok, a kerekasztaloknál folyamatosan arról beszélgettünk, hogy vajon mi lesz ebből – ilyen volt 2020. márciusában a Szigetszentmiklósi Batthyány Kázmér Gimnáziumban végzősként.

Péntek volt, amikor bejelentették a karantént – arra már nem emlékszem, hogy pontosan milyen szabályokkal – de szerintem senki se gondolta, hogy többet nem fogunk tanulni a gimiben. Szép lassan megszoktuk, kialakult egy rutin, minden este hatkor skypeoltam a legjobb barátommal, néha honfoglalóztunk, mamával közösen olvastuk a “Korunk hősét”. Majd jött a hír, hogy nem tartják meg az OKTV döntőket és egyre valószínűbbé vált, hogy nem lesz normális bolondballagásom és rendes ballagásom se. Úgy éreztem, hogy mindennek méltatlan módon lesz vége.

A napjaink – legalábbis nekem – mindig ugyanúgy teltek: felkeltem, volt pár órám, amelyeken vagy figyeltem vagy nem, vagy meg se tartották, közben folyamatosan néztük a híreket, hogy mi lesz az érettségivel, remélve persze, hogy elmarad (utólag nem tudom, hogy ezt hogy gondoltuk), de azért valamennyit készültünk, esténként valakivel telefonáltunk.

Húsvét környékén bejelentették, hogy csak írásbeli vizsgák lesznek, én – a lusta – addig természetesen nem kezdtem el igazán tanulni, míg nem derült ki biztosra, hogy mi lesz, tehát volt nagyjából egy hetem felkészülni. De végül nem volt vészes, minden vizsgám meglepően jól sikerült és ezt is túléltük. Júniusban a ballagást is, és bankettet is megtartottuk, néhány tanárunknál szerenádozni is voltunk, így nem maradt lezáratlan a középiskola.

A nyár jelentéktelen volt, de felvettek az egyetemre. Ősszel nálunk elmaradt a gólyatábor, gólyanapok voltak helyette, ott megismerkedtünk néhány szaktárssal. Egy darabig rendesen voltak óráink, majd a félév közepe fele online oktatás lett. Nekem szerintem több idő kell ahhoz, hogy igazán összebarátkozzak valakivel, ezért elég rosszkor jött ez az átállás, mert még senkivel se kerültem olyan kapcsolatba, hogy csak úgy a magánéletünkről írogassunk. De ennek a helyzetnek előnye is volt, mert a gimis társasággal elég közel kerültünk és egy régebbi barátommal is elkezdtem újra beszélgetni.

Online volt a vizsgaidőszak, aztán meg a következő félév is teljesen, akkor alig vettem fel krediteket, mert nem volt kedvem otthonról elvégezni az egyetemet (nem volt jó döntés, néhány előadásomból nagyon szívesen levizsgáztam volna online), közben elkezdtem egy vágó és rendezőkurzust, hát az is érdekes volt online. A tavaszi vizsgaidőszak nagyon könnyű volt, szinte csak beadandókból állt.

„Engem megviselt mentálisan, hogy a székem az egyetem, szórakozóhely és a kikapcsolódás is volt egyben, úgy éreztem magamat, mint egy zárkában” – ezt már egy barátom mondta, aki gépészmérnöknek tanul a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Náluk a gyakorlati órákkal voltak a legnagyobb problémák a távoktatás alatt: "Mindenki Matekingről és YouTube videókból tanult, az online hegesztés laborom pedig tíz perc recsegő videónézés volt" – mondta.

Ez a nyár viszont sokkal jobb volt, annyira nem is emlékszem rá, ami azt jelenti, hogy azért lehetett pár jó buli.  Az nem igazán rémlik, hogy hogyan kezdődött el a második év az egyetemen. Talán ennek a félévnek is csak a vége volt online, de azt biztos, hogy egy rendesen megtartott félévem se volt a három év alatt. Mégis talán ez volt az a fordulópont, amikor minden jobb lett. Kicsit elkezdődött az egyetemi élet, több valódi barátom is lett, sokkal szívesebben jártam be, voltak délutáni programok, kerekasztalbeszélgetések, mentoráltam hátrányos helyzetű gyerekeket és talán már színházba is lehetett járni. Utána azért a negyedik félév első hónapja is távolléti oktatásban kezdődött, csak hogy biztosan ne legyen egy rendes félév se. Szerintem én is ekkor kaptam el először a covidot.

Ekkor már az volt fura az online oktatásban, hogy az egyetemen kívül nagyjából bárhova lehetett járni: éttermek, szórakozóhelyek, mozik, színházak. Szóval ekkor talán az előnyét is éreztem a helyzetnek, de persze vártam, hogy visszamehessünk, például a videós újságírás óra nem volt az igazi az ágyból. Ez a félév igazából visszaemlékezve jó volt, talán a kedvencem, volt egy mélyebb pont a szakon áprilisban, de ennek nem volt köze a koronavírushoz. És nagy élmény (már akinek), hogy két év után újra papíron írtuk a vizsgát. Voltak félelmek és esküszöm, hogy nem éltünk túl gyakran a lehetőséggel, de azért papíron is lehet puskázni. Sokkal többet kellett tanulni, mint eddig bármikor, de ezen is túljutottunk és jöhetett a nyár.

Közben elkezdtem gyakornokoskodni, voltak fesztiválok, minden jó irányba haladt, csak azt hagytam ki majdnem, hogy kitört a szomszédban a háború. Természetesen ez nem rajtunk csapódott le a leginkább és ismét nem mi vagyunk a legnehezebb helyzetben, de ez az állandó szorongás a jövőn folyamatos bizonytalanságban tart. Ez nyilván minden korosztályt érint, de talán azért érezzük tehernek huszonévesként, mert ebben az időszakban sok döntést kell meghoznunk azzal kapcsolatban, hogy hogyan formáljuk az életünket és a folyamatos katasztrófák mellett ez kicsit stresszesebb.

Hogy ne legyen túl vontatott az írásom, ezért lesarkítom a helyzetet: ránk – az érzelmi részen túl – konkrét hatással a háború a rezsi miatt volt. Állami egyetem lévén elég szűkös a költségvetés, egyszerűen kimondva nem volt pénz fűtésre. Azt mondták, hogy emiatt online lesznek a vizsgák, talán itt is volt egy vagy két hét távoktatás. Hát a vizsgákat végül megtartották, csak nem az egyetemen, hanem gimnáziumokban, kávézókban, meg ahol tudták. Érdekes élmény volt egy tanári szoba színpadán elemezni Magritte “Ez nem pipa” című festményét. Aztán – tényleg csak, hogy mindig legyen egy kis csavar – az utolsó félévem később kezdődött, ugyanis februárban tartották a tavaszi szünetet.

Az utolsó tanítási napom május 26-án lesz, a diplomaosztóról még nincsenek hírek, de valahogy majd csak lesz. Következtetésnek nem tudok jobbat írni, mint Kertész Imre: “Valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna”. Hát eddig lett is, és remélhetőleg a mesterképzésen is lesz majd valahogy.