Több tucat diák vizsgázott le május elején a néhány hónapja létrehozott műhelyiskolákban, ahol nincs tanterv és tankönyv, csak szakmai képzés. A kísérleti programmal a korai iskolaelhagyók számát csökkentenék, a lemorzsolódási adatok ugyanis még mindig siralmasak. Minden kilencedik-tizedik 18-24 éves szakma és érettségi nélkül próbál boldogulni a munkaerőpiacon. Általában nem sok sikerrel.

„Munkát kell vállalniuk, pénzt kell keresniük, más a szociokulturális hátterük, az anyagi lehetőségeik, a felkészültségük. Ezek mind összeadódnak” – sorolja a lemorzsolódás leggyakoribb okait Thaisz Miklós, az ország legszegényebb településein, Tiszabura mellett például Tarnabodon, Tiszabőn, Devecserben óvodát, iskolát működtető Magyar Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítványának vezetője. Általános iskoláikból kevesen morzsolódnak le, aki el tud jutni a nyolcadik év végéig, azt szinte kivétel nélkül felveszik középiskolába (már csak azért is, mert a tankötelezettség 16 éves korig tart), a legtöbb diák szakképző iskolában tanul tovább. Ott jönnek elő az igazi problémák.

A szeretetszolgálat oktatási alapítványa az elsők között indította el tavaly szeptemberben a műhelyiskolai képzést, amely három évvel ezelőtt bukkant fel először a szakképzés sokadik átszabásáról szóló minisztériumi stratégiában – az egyik olyan elem volt, amely nem váltott ki szakmai vitát. A program a 16 évnél idősebbeknek szól, egészen pontosan azoknak, akik az általános iskolát elvégezték ugyan, de sem szakmát, sem érettségit nem szereztek, mert – fogalmaz a stratégia – „nem tudnak klasszikus iskolai környezetben tanulni”. Az első tanévben kilenc szakképző intézmény és két egyházi, karitatív szervezet szállt be a műhelyiskolák kísérleti programjába, a máltaiaknál összesen húsz, korábban lemorzsolódott diákkal kezdték el a képzést.

Nem ez az első kormányzati kísérlet a lemorzsolódó tizenévesek végzettséghez juttatására. 2013-tól hét éven keresztül működött a szakképzési Híd-program, amelyre azok a diákok iratkozhattak be, akik 15 éves korukig legfeljebb hat osztályt tudtak elvégezni, mellettük 16-23 éves, vagyis már nem tanköteles korúak is jelentkezhettek. Azt még az innovációs minisztérium is elismerte, hogy a kétéves képzések hatékonyságával volt némi probléma: a 2000-3000 diák kevesebb mint 20 százaléka szerzett szakmai képesítést. Ennek egyik oka a tárca szerint az, hogy az oktatás a Híd-programban éppen azokra a „klasszikus”, frontális módszerekre épült, amelyek a lemorzsolódóknál egyszer már kudarcot vallottak.

Siralmas lemorzsolódási adatok

A szakképző iskolákban valóban nagy a baj, a legtöbb diák ezeket a hároméves – az elmúlt években többször átnevezett, érettségit nem, de szakmai végzettséget adó – iskolákat hagyja ott idő előtt. A legfrissebb adatok szerint a diákok 13 százaléka a lemorzsolódás határán billeg (ez az arány az általános iskolákban 9, a technikumokban 6 százalék, a gimnáziumokban pedig az 1 százalékot sem éri el), a veszélyeztetett kilencedikesek több mint fele szakképző iskolában tanul. Így aztán a korai iskolaelhagyók – a statisztikákban ők azok a 18-24 évesek, akik legfeljebb az általános iskolát végezték el, és sehol nem tanulnak – aránya évről évre változik, de még mindig nem csökkent az Európai Unió által 2020-ra célként kitűzött 10 százalékos arány alá, 2019-ben 11,8 százalék volt. Ez azt jelenti, hogy minden kilencedik-tizedik 18-24 éves mindenféle iskolai végzettség nélkül próbál boldogulni a munkaerőpiacon.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítványának munkatársai éveken keresztül figyelemmel kísérik a diákok sorsát – azt látják, a legszegényebb településeken élő családokban sokszor nincs olyan szülő vagy rokon, aki szakmát szerzett volna, ráadásul „sokan 16 évesen azonnal munkába szeretnének állni, pénzt szeretnének keresni, vagy a család rossz anyagi helyzete miatt elvárják tőlük, hogy dolgozzanak”. Thaisz Miklós azt is hozzáteszi: akármennyire is igyekeznek felkészíteni a diákokat a továbbtanulásra, sokszor a középiskola elvégzéséhez szükséges alapkompetenciák is hiányoznak, ez pedig kudarchoz, és sok esetben lemorzsolódáshoz vezet. A legutóbbi, 2019-es kompetenciamérés országos eredményei is erre mutatnak rá: a tizedikes szakképző iskolások eredménye nemcsak a hasonló korú, technikumban vagy gimnáziumban tanulókétól marad el, de a hatodikos általános iskolások átlagos szövegértési és matematikai képességszintjét sem éri el. A szakképző iskolások eredményei persze nem azért rosszabbak, mert ők szakképző iskolába járnak, az állítás fordítva igaz: azért járnak szakképző iskolába, mert az eredményeik gyengébbek.

A kompetenciamérésről szóló elemzés leszögezi: egyértelmű, hogy minél jobb családi háttere van egy diáknak, annál jobb eredményeket képes elérni a felmérésen (nem véletlen, hogy a lemorzsolódással veszélyeztetett diákok aránya az ország legrosszabb helyzetű megyéiben, Nógrádban, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a legmagasabb). Mindez nemcsak azt jelenti, hogy a szakképző iskolákban tanítóknak keményen kell küzdeniük, ha a szakmaszerzésig el szeretnék juttatni tanítványaikat, hanem azt is, hogy a magyar oktatási rendszer még mindig nem képes elég hatékonyan ellensúlyozni az otthonról hozott hátrányokat. Thaisz Miklós Vecsei Miklóst, a szeretetszolgálat alelnökét idézve azt mondja, a legszegényebb térségekben más a siker mértékegysége. Nem az a kérdés, hogy hányan mennek egyetemre, hanem hogy hányan szereznek szakmát és munkát, „erre koncentrálunk”.

Nincs matekóra

Tiszaburán bőven van munkájuk. A 3300 lakosú, valaha jobb napokat látott, Jász-Nagykun-Szolnok megyei nagyközségben sok család él mélyszegénységben. A településen a szeretetszolgálat egyesülete és alapítványa Biztos Kezdet Gyerekházat és tanodát működtet, óvodát és általános iskolát tart fenn, de általános szociális munkát is végeznek munkatársaik, sőt – erre van talán a legnagyobb szükség – foglalkoztatási programot is indítottak, nonprofit kft.-jük egy asztalosműhelyt és egy varrodát hozott létre. „Az épületeket úgy alakították ki, hogy azok tanműhelyként is működhessenek, a szakmák kiválasztásakor pedig az volt a fő szempont, hogy azokra legyen a környéken munkaerőpiaci igény, és elég vonzóak legyenek a helyi fiatalok számára” – magyarázza az alapítvány vezetője.

Itt működik a műhelyiskola: a varrodában négyen, az asztalosműhelyben hatan tanulnak. Ők nem asztalosként és varrónőként helyezkedhetnek el a képzés után, a műhelyiskolákban ugyanis csak részszakmát lehet szerezni, a bizonyítványban a famegmunkáló és lakástextil-készítő részszakma szerepel majd. Tiszaburán gyorsan elterjedt a műhelyiskola híre, Gyöngyösön pedig – az alapítvány ottani középiskolájában is elindította a képzést, tízen szakács- és pincérsegéd részszakmát szereztek – az elmúlt egy-két évben lemorzsolódott diákokat hívták vissza tanulni a szakoktatók.

A műhelyiskolákban nincsenek közismereti tárgyak és tankönyvek – a diákokkal Gyöngyösön szakoktatók, Tiszaburán pedig egy asztalosmester és egy varrónő foglalkozik –, nincs tanterv, sőt a képzés hossza is változó. Ironikus, de a lemorzsolódókat felkaroló képzéseken éppen azt a tanulásszervezési módszert használják, amelyet a legnépszerűbb budapesti magániskolákban. A mester, a mentor és a diák a képzés elején együtt nézi át, pontosan mit kell tudni a vizsgán, közösen beszélik meg, mennyi idő alatt és hogyan, milyen projekteken keresztül jutnak el idáig, arról is együtt döntenek, hetente hány napot járnak be az üzembe. Mindenkinek van egy „egyéni ösztönző megállapodása”, a diákok a mentorukkal és a mesterrel havonta átbeszélik, mit sikerült megcsinálni abból, amit terveztek, hogyan haladnak a tanulással. „Ezek a diákok életükben talán először érzik úgy, hogy az iskola nem egy merev nagyüzem, ahol megmondják nekik, hogy mit kell csinálniuk” – mondja Thaisz Miklós.

Közmunka vagy ösztöndíj

A vizsgákat május első hetében tartották, Tiszaburán a famegmunkálók, Gyöngyösön a pincérsegédek és a szakácssegédek mind megszerezték a bizonyítványt, a következő tanévben pedig a máltaiak devecseri iskolájában is elindul a program, ott három részszakma közül lehet majd választani. Szeptembertől egyébként a műhelyiskolai oktatás már nem kísérleti programként folytatódik – a szakképzési stratégia országszerte évi száz csoporttal és 1200 diákkal számol.

„Mi a mentorálásban, az ösztöndíjakban, az alternatív oktatási lehetőségekben hiszünk. Utóbbiból több is van az új szakképzési rendszerben, amit jó lépésnek tartunk, de kell pár év, míg tényleg azt tudjuk mondani, hogy beváltak. De ehhez az kell, hogy folyamatosan meglegyen a megfelelő pénzügyi háttér, legyen kifutása” – mondja az alapítvány vezetője. A hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozó szakemberek abban ugyanis egyetértenek, hogy a sokszor mélyszegénységben élő, korán munkavállalásra kényszerülő tizenévesek számára a tanulás akkor jelenthet valódi alternatívát, ha a szakmaszerzés lehetősége mellett komolyabb ösztöndíjat is kaphatnak. Ha nem így lesz, marad a közmunka.