Meg kell becsülni az ismereteket, de baj, ha az oktatás célja, hogy információkkal tömjük tele a diákok fejét – mondja Nahalka István oktatáskutató az Eduline-nak. Szerinte, bár ezt nehéz megbecsülni, az iskolák ötöde tudna élni az autonómiával, viszont az a pedagógus, aki belekóstolhat a nagyobb szabadságba és kap is hozzá elég segítséget, könnyen tud fejlődni. Státusztörvényről, alapműveltségről, készségfejlesztésről és illegális mozgástérről is beszélgettünk a szakemberrel, aki korábban tanterveket és tankönyveket is írt. Interjú.

Beszélgetésünk napján tárgyalta a parlament a státusztörvény tervezetét. Majdnem ötezer pedagógus aláírt egy online nyilatkozatot, ami alapján lemond, ha ezt bevezetik, de azért meglepődnék, hogyha mindannyian megtennék. Ilyen téren milyen hatásai lehetnek az új jogállásnak?

Szerintem lesz ez legalább ötezer, és nem is mindenki jelezte előre, hogy fel fog mondani, ez már önmagában egy jelentős hatás lesz.

Most is hiányzik az oktatásból körülbelül tizenötezer pedagógus. Hogy pontosan mennyi, azt a minisztérium tudná számon tartani az intézmények jelentései alapján, csak nem közölnek pontos adatokat. Mindenesetre az, hogy jelentősen nőhet a pályaelhagyók száma, már egy nagyon negatív következmény. Ahogyan az is, hogy várhatóan tovább romolhat a hangulat a pedagógusok körében.

A konkrét szabályváltozások ugyanis lassan éreztetik majd a hatásukat, például az áthelyezésekkel vagy, hogyha további tiltakozási akciók lesznek, az intézmények átszervezése esetén. Illetve, hogy ellenőrizni fogják az iskola által rendelkezésükre bocsátott adattárolókat. Amivel főleg az a gond, hogy a pedagógusok adatai között lehetnek olyanok is, amelyek az általuk oktatott gyerekekkel, illetve a szüleikkel kapcsolatosak. És lehetne még számos példát mondani, ahol a bőrükön fogják érezni a hatást.

Ha egy pedagógus otthagyja az iskoláját, az mekkora arányban jelent pályaelhagyást is?

Nincsenek hiteles statisztikák erről, de úgy tudom, aki egy iskolában felmond, azok közül viszonylag kevesen maradnak a pályán és mennek át másik intézménybe. Bizonyos pályaelhagyó pedagógusok könnyebben el tudnak helyezkedni, például az informatikát tanítók vagy a nyelvtanárok, de másoknak sem olyan nehéz, hiszen munkaerőhiány van, ők pedig diplomás emberek. Csak sokszor nagyon más, akár nem is diplomát igénylő területen folytatják – ahol nem ritkán háromszor annyit keresnek.

Lennének alternatívák

Vannak bizonyos alapkövetelései a tiltakozásoknak a béremelésről, a munkakörülményekkel kapcsolatban. Ha ezek megvalósulnának, akkor vajon a tiltakozók közt mennyire lenne abban egyetértés, merre menjen tovább a magyar oktatásügy? Úgy is feltehetném a kérdést, hogy ha lenne autonómiája az iskoláknak, mekkora része tudna ténylegesen élni ezzel?

Ez utóbbira nem lehet komoly becslést mondani, én egy 20 százalékos arányt szoktam hangoztatni, de én is csak a hasamra ütök, ez a ráérzésem, a tapasztalatom. De az a fontos, hogy legalább a lehetőség meglegyen rá. Ha ugyanis elindulhatna ez a folyamat, akár csak 5 százalékban is, az is sokat jelentene. Hiszen, ha eredményeket tudna felmutatni – ami jó oktatáspolitikai környezetben lehetséges –,

az hívószó lenne sokak számára, rákapnának a pedagógusok erre.

Ezt onnan is tudjuk, hogy volt már erre példa idehaza. 2005 és 2010 között, amikor az első EU-s támogatások érkeztek az országba, volt egy fellendülési szakasz. Jó „magyarosan” persze: ott sem volt minden rendben a pénzekkel, sok szervezési baj volt, de legalább jó irányba mentek a dolgok! Elkezdtek épülni horizontális struktúrák, elkezdtek együttműködni egymással a pedagógusok. Akkor születtek a kompetenciafejlesztő oktatási programcsomagok és az integrációs pedagógiai rendszer.

Bár ezeket is érték kritikák.

Persze, bármelyiket kritizálják. Kérdezte, hogy mennyire lenne egységes a szakma: nem lenne az. Nagy viták lennének, persze. A politikának éppen az lenne a szerepe, hogy a jövőre vonatkozó elképzeléseket feltárva, a diskurzusokat kialakítva, sok szakmai munkával és mögötte kutatással kialakítson egy olyan helyzetet, amelyben világosan tud dönteni fejlesztési alternatívákról.

Micsodákról?

Hogy egy kérdésben milyen úton induljunk el.

Magyarországon például az oktatás értékelési rendszerei, az osztályzás, a vizsgarendszer, a feleltetések, minden, ami a tanulók tudásának értékelésével kapcsolatos, szinte 50-100 éves elmaradásban van. Viszont ezzel szemben vannak alternatívák.

Az egyik a hiteles, pontos, jól mérő teszteket vezetné be, és minél pontosabb mérésekre törekedne a tanulók tudásáról, erre alapozná az értékelést, szemben a mostani, nem igazából komolyan vehető tesztekkel. Én ezzel nem értek egyet, de ez egy lehetőség.

Egy másik pedig, hogy nyúljunk hozzá még radikálisabban a rendszerhez, és mondjuk azt, hogy az egész osztályozásdi rossz, a jelenlegi érettségivel és felvételikkel együtt. Rossz, hogy a gyerekeket állandóan egy létrán akarjuk elhelyezni, hogy te jobb vagy, te pedig gyengébb. Ebben a kérdésben például el lehet gondolkodni: vállalja-e a politika, hogy radikálisan hozzányúljon a területhez vagy nem, elindul-e egy másik irányba annak szakmai problémáival együtt is. Ezek igazi politikai döntések lennének.

A központi tanterveket például ellenzi, ugyanakkor ezek szerint azt mondja, ha a konkrétumokról nem is, bizonyos alapvető kérdésekről azért központi döntés kell, amiről politikai vitákat kell lefolytatni.

A nagy rendszerekről országos szinten kell dönteni. Külön kell választani, hol van szükség országosan egységes működésre és hol lehet bátran a szubszidiaritás nevében sokkal lejjebb delegálni a döntést. Például a fenntartás lehet helyi döntés, de a kereteket országosan kell meghatározni. Mondjuk azt, hogy hány iskolafenntartó szervezetre van szükség, hogy azt a központból irányítsák vagy sem. Ez egy konkrét vita, amit le lehet folytatni és végül politikailag dönteni kell. Szerintem a szakma, ha a keretek olyanok lennének, gyorsan bele tudna tanulni, hogy ilyen vitákat folytasson le, ehhez persze bízni kellene benne.

Nem a latin idézetektől lesz valaki művelt

Szinte már közhelyszerű, hogy nem a lexikális tudásra kell helyezni a hangsúlyt, de sokan hozzáteszik, hogy mégiscsak tudni kell fejből bizonyos dolgokat. Mennyire él ma még a magolásra épülő szemlélet?

Sajnos nagyon, csúszunk is visszafelé.

Amikor bevezettük a kompetenciaközpontú érettségit, megvolt a remény, hogy ez a nagyon fontos szabályozó majd vissza fog hatni a közoktatásra és erősíteni fogja, hogy központba állítsák a kompetenciák fejlesztését. Ám elkezdett sajnos visszafejlődni a dolog, ma már majdnem visszaértünk oda, ahol azelőtt voltunk. A magyarérettségin megint az adatokat, a tényeket, a verssorokat kérik majd számon. Vagyis romlott a helyzet, pedig a kétezres évek elején még egy javulás volt, ám 2010 óta fokozatos a romlás. Más pedagógiában gondolkodnak ugyanis azok, akik erről döntenek.

Milyen pedagógiában gondolkodnak?

Nem kompetencia-központúban, legalábbis sokak közülük egész biztosan nem. Továbbra is inkább az az eszményük, hogy a gyerek jó sok mindent tanuljon meg, és ezáltal majd fel fog épülni benne valamilyen világlátás, hazaszeretet, értékek és normák. Pedig ma már a pedagógia és a pszichológia nem így gondolkodik a gyerekről.

Mi lehetne helyette?

Mindenekelőtt a differenciálás. Az ismeretekkel nincs nagy baj, az még senkinek nem volt rossz, hogy sokat tudott a világról.

Szóval ne essünk át a ló túloldalára, becsüljük meg az ismereteket! Akkor van csak baj, ha az oktatás alapvető céljává az válik, hogy tömjük-tömjük a gyerekek fejét tele az ismeretekkel.

Képességek, attitűdök, kompetenciák formálásához is szükség van ismeretekre. Tudomásul kell venni, hogy egy részük elavulhat a későbbiekben, de ezek nélkül nem lehet képességeket sem fejleszteni. A nagy kérdés valójában, hogy elő kell-e írni őket központilag. Nekem erről az a véleményem – vannak, akik egyetértenek velem, és vannak sokan, akik nem – hogy nem kell előírni központilag ezeket az ismereteket.

Semmit?

Valamennyit igen. Legfeljebb a tanórák 15-20, esetleg 25-30 százalékát lefedő, központilag meghatározott tananyagban gondolkodnék. Ezen kívül az iskola hozzátehet a saját helyi tantervében további ismereteket. De így, ami központilag lenne meghatározva, egy kisebbség lenne. Ma viszont lényegében száz százalék és még annál is több. Ha az a célunk, hogy minden tanuló a saját igényei szerint, neki optimális módon legyen fejlesztve, akkor nincs mese: differenciálni kell.

Akkor tényleg hozzá kell igazítani az értékeket, a tananyagot, a módszereket, a követelményeket a diákokhoz – mindent tulajdonképpen, ami az iskolában történik.

Ez egy nagyon más pedagógia, mint amit ma gyakorolnak idehaza. Bizonyos pedagógusoknál persze ma is megjelenik ez a hozzáállás, sőt, egyes iskolákra is jellemző, de ez bőven egy kisebbségi gyakorlat.

A jelenlegi szűk keretek között mennyire van érdemi mozgástere akár az iskoláknak, akár a pedagógusoknak ebben?

Sajnos kevéssé. És amennyire van, annyiban tulajdonképpen valami olyasmit kell csinálniuk, amihez nincs is joguk. Tehát egész egyszerűen – bocsánat a kifejezésért – le kell tojniuk a Nemzeti Alaptantervet (NAT) és a kerettanterveket, meg még sokszor a helyi tantervüket is, és valami olyasmit kell csinálni, amit ők találnak ki a saját diákjaik számára. Ez egy veszélyes dolog, ezért akár meg is üthetik a bokájukat, hogyha olyan ellenőrzést kapnak.

De nem tudok olyen esetről, amikor ez megtörtént volna, mert Magyarországon mindenki tudja, hogy ez a helyzet.

Tehát csak nagyon szélsőséges esetben tudom elképzelni, hogy ebből botrány lenne. Sokan egyszerűen mást tanítanak, mint ami a tantervben van, nem használják a kötelező tankönyveket, nem annyi időt fordítanak egy-egy tananyagra, mint amennyi le van írva a kerettantervben és így tovább. Sokszor azért, mert differenciálni szeretnének és kellően bátrak is ehhez. Ők szinte törvényen kívül dolgoznak bizonyos értelemben, mert a gyerekeknek akarnak megfelelni, és nem egy politikai direktívának. Ma így lehet elérni bármit.

Ha valaki le akarja tanítani a meglévő tananyagot, ami bent van a NAT-ban és a kerettantervekben, akkor azt ledarálja, ott nem lesz differenciálás. Ott nem lesz projekt, se vita, sem pedig ötletroham és egyéb modern módszerek. Úgy van szabályozva az egész, hogy az nagyon beszorítja a pedagógusok módszertanát is. Azt engedi pusztán számukra, hogy ledarálják a tananyagot a gyerekeknek, ebből pedig nem igazán lehet jól tanulni.

Gyakran előforduló érv a lexikális tudás kapcsán, hogy valami alapműveltség, noha nem hiszem, hogy mindenki ugyanazt érti ez alatt. Hol lehet meghúzni ennek a határát, amit, ha nem tudunk, az átvitt értelemben véve analfabetizmusnak számít, és mi az, amit el lehetne hagyni más tárgyak javára?

Szerintem nincs ilyen. Nekem sokszor mondták, hogy azért szükséges egy közös műveltség az országban, mert például a Pál utcai fiúkból mindenkinek értenie kell, mit jelent az, hogy rágjuk a gittet. Én azt gondolom, hogy nem lenne olyan nagy baj, ha ezt egyesek nem tudnák, lehet ez a beszélgetés egy része is.

Nem attól lesz művelt az ember, hogy ilyeneket tud, vagy képes latin mondatokat idézni. Hanem, hogy hogyan viszonyul a műveltséghez és a tanuláshoz, hogyan beszél, tudja-e a mondatait kereken, szépen megfogalmazni, azoknak van-e értelme és logikája, gyorsan gondolkodik-e.

Most csak néhány dolgot mondtam, számos ilyet mondhatnék. Ilyen képességek, kompetenciák sokkal inkább adják a műveltséget, eszerint ítél meg már ma is embereket a társaságuk. Így én nem nagyon rugóznék azon, mi lesz, ha Batsányinak az egyik versét nem vesszük be a tananyagba, vagy ha a Pál utcai fiúkat nem vesszük föl a kötelező olvasmányok közé.

Nem lesz az égvilágon semmi baj ebből, ha egyébként kap egy gazdag anyagot a gyerek, ha sok mindennel foglalkozhat, olyasmivel, amivel szeret foglalkozni. Ha a Pál utcait utálta, de szívesen elolvasott volna mást és a pedagógus tudja is, hogy mit érdemes a kezébe adni, azzal többet érnénk el. És akkor ő lehetne olyan egy társaságban, hogy hivatkozik erre a műre, elmagyarázza, hogy ez micsoda, kedvet ébreszt a többiekben, hogy ők is olvassák el azt a könyvet. Szóval, valahogy másképpen kéne megragadnunk ezt az egész műveltség-problémát. Ezek a régi hozzáállások nem működnek már.

Mi működne helyette?

Én nem szeretnék semmilyen tananyagot a központi tantervekben. A pedagógusok tudják, hogy mit kell tanítani. Egy csomó segítséget lehet adni, lehet különböző változatokat, mintatanterveket készíteni, oktatási programcsomagokat, amiknek van egy ilyen kötöttebb tantervi része is. Itt már a pedagógus választása a lényeg, hogy az én diákjaimnak vajon melyik lenne jó. Tananyagok helyett inkább fejlesztési feladatokat látnék szívesen és szerintem az érettségit is meg kellene változtatni.

Az érettségi ugyanis egy beavatási szertartás, szakmai szempontból borzasztó, hiszen az általános műveltséget méri, noha annak nincs mértéke.

Az egyik gyerek ugyanis ebben jó, a másik gyerek abban, nincs abszolút sorrend, így mérni sem lehet. Ezért az érettségin eredményei bűvészmutatványok szakmai szempontból.

Hogy lehetne ezt jobban csinálni?

Lehetne helyette egy olyan vizsgarendszer, ahol a diák összegyűjti a portfóliójába a munkáit, amelyeket az utolsó két évben, vagy hosszabb idő alatt is elkészített. Ezeket tudatosan sorba rakná, írna elé egy tanulmányt arról, miért így állította össze azt, amelyet a bizottság elolvas, beszélget róla az érettségizővel, számos kérdést feltesz neki és ezek alapján éretté vagy nem éretté nyilvánítja.

Meséld el, hogyan gondolkodtál!

A pedagógusok nagyobb szabadságával kapcsolatban, gondolom, sokaknak az a félelme, hogy nem lesz-e lutri, hogy az ő gyereke milyen pedagógust kap. Hiszen a pedagógusok szakértelme között is vannak különbségek.

Erre egyrészt azt tudom mondani, hogy minden segítséget meg kell nekik adni. Az iskolák számára mintatanterveket kellene készíteni, amiből tudnak választani, így nem nekik kell a teljes saját helyi tantervüket megírni. A másik nagy segítség az oktatási programcsomagok rendszere lenne, amilyenek 2005 után születtek is és tetszettek is a pedagógusoknak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy nagyon részletes, a tanórák tervezéséhez közvetlenül használható leírás korszerű pedagógiával, eszközökkel és értékelési módokkal.

Ami alapján egy pedagógus, ha mondjuk Arany Jánost fog tanítani, ahhoz talál három oktatási programcsomagot, amiből választhat. De nem kötelező azt sem pontosan úgy végrehajtani, megváltoztathat benne részeket és a csomagon belül is találhatók alternatívák. Így tényleg csak annyi dolga van, hogy ügyesen válasszon. Emellett sokat segíthetne egy rendes pedagógus-továbbképzési rendszer is, ami ma nincs. Szóval abszolút lehetne segíteni azoknak a pedagógusoknak, akik még – most csúnyát fogok mondani – nem érettek arra, hogy teljes mértékben kihasználják ezeket a lehetőségeket, ami nagy arány.

Azt mondta, az iskolák 20 százaléka tudna igazán élni az autonómiával. Itt is hasonló arányokra gondoljunk?

Így van, úgyhogy lehet ez 80 százalék is. Viszont, ha egy pedagógus ilyenekbe belekóstolhat és bekapcsolódhat a fejlesztési folyamatokba is, azzal nagyon sokat szokott fejlődni.

A közoktatás mennyire alkalmas sok változó mellett is hosszú távon használható készségek átadására? Mondjuk, hogy hogyan tanuljunk meg majd intuitív módon olyan szoftvereket használni, amik most még nem is léteznek?

Ha a tananyag egységes és mindenhol ugyanúgy kell tanítani, akkor ez nem fog menni. A készségfejlesztésnek különösen nagyon differenciáltnak kell lennie. Ott a pedagógusnak észnél kell lenni, hogy hogyan viszonyul a gyerekekhez, milyen feladatokat ad nekik, milyen nyelvet használ. Ez egy 20-25 fős osztálylétszámmal működhetne egyébként. De a kompetenciák és képességek fejlesztése így is egy nagyon nehéz kérdés.

Miért nehéz?

Mert a pedagógia tudománya sem sokat jutott előre ebben a kérdésben az elmúlt évtizedekben. Leragadt ugyanis egy olyan szemléletmódnál, hogy a képességeket úgy fejlesztjük, hogy gyakoroljuk őket. Szóval problémamegoldást például úgy fejlesztünk, hogy adunk jó sok problémát a gyerekeknek, azokat oldogatjuk meg egymás után, aztán ezzel majd fejlődik a problémamegoldó képességük. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Vannak ennél jobb elképzelések is arra, a képességek hogyan fejlődnek, csak kevéssé ismertek és oktatási programokban, illetve a pedagógiai gyakorlatban még nem nagyon jelentek meg.

Óriási jelentősége van a metakognitív, vagyis a gondolkodásomról, a tudásomról, a tanulásomról való tudásnak például a problémamegoldás terén. Amíg a tanuló azt gondolja a tanulásról, hogy az anyagoknak az átvétele, ahol bemagolja a leckét, addig az nem lesz magas színvonalú. De, ha képesek eljutni odáig, hogy a tanulás egy konstrukciós folyamat, ami közben gondolkodni kell és magam hozom létre a saját tudásomat, amiben fontos a fantáziám és ehhez tanulható módszerek tartoznak, akkor máris nagyot ugrik a tanulás színvonala. Csak sajnos ez a gondolkodásmód még nem igazán része a pedagógiai gyakorlatnak Magyarországon.

Hogyan lehetne ezen javítani?

Ez fejlesztés kérdése, az oktatási programcsomagok ebben sokat segíthetnek, ahogyan egészen egyszerű megoldások is. Például, ha egy diák matekórán jól válaszolt egy kérdésre, jól oldott meg egy feladatot és nem csak megsimogatom a buksiját vagy adok neki egy ötöst, hanem meg is kérdezem tőle, hogyan gondolkodott.

Megkérem, hogy mesélje el a többieknek is, biztos érdekes lesz nekik is. És akkor tényleg nagyon izgalmas dolgok kerülnek elő.

Válaszolni a kérdésekre

A hazai poroszos oktatás erősen „mert azt mondtam”-alapú. Amiket én annak idején tanultam, azok egy részét már el tudnám magyarázni az egykori önmagamnak, hogy miért fontosak, de sok mindennel most is gondban lennék. Mintha lenne egy nem jó értelemben vett öncélúsága bizonyos dolgok megtanulásának.

Ez szinte központi kérdés, ami a tanulás modern felfogásaiban döntő szerepet játszik.

Ugyanis csak azt vagyok hajlandó megtanulni, mélyen és hosszantartóan elsajátítani, aminek az adaptivitásáról meggyőződtem. Ami azt jelenti, hogy hasznos a számomra, tudom használni, megfelelő a számomra, érdekel az a dolog, és van közöm ahhoz a tudáshoz.

Csak ekkor tudom igazából mélyen megtanulni. Az az adaptivitás is létezik, hogy holnap felelnem kell belőle, ezért addig meg kell tanulnom, de akkor holnapután már valószínűleg nem fogom tudni. Ám nagyon nem vagyunk rá felkészülve, hogy tudjunk válaszolni a gyerekek kérdéseire. A gyerek megkérdezi, hogy miért lesz neki jobb attól, hogy Arany Jánost tanuljuk? Mikor fogja ő ezt használni az életben? Ilyenkor nem szabad ellőni a kérdést azzal, hogy nem lehet ilyen hülyeséget kérdezni, hanem érdemben tudni kell rá válaszolni. És ez nem könnyű feladat, ezt elismerem.

Azért nem könnyű, mert a pedagógus nincs rá felkészülve, vagy mert bizonyos tananyagok esetén nehéz is megadni ezt a választ?

Objektíve is nehéz. Arra, hogy Arany Jánost miért tanuljuk, én tudnék mit mondani és sokan vannak, akik tudnának, de biztosan nem ugyanolyanokat mondanánk, akár még össze is vesznénk rajta. Sokan pedig nem tudnának rá válaszolni, csak annyit, hogy benne van a tankönyvben. Egy csomóan pedig nem is akarnak válaszolni rá, nem is tesznek föl maguknak sem ilyen kérdéseket. Így nem is értik, a gyerek miért tesz föl ilyen kérdést, hiszen itt van az iskolában, meg kell tanulnia, ezért kap jegyet, mit szórakozik velem. Na, ezt nem szabad. Itt nekünk alapvető kötelességeink vannak.

Ahol nagyon nehéz megválaszolni ezt a kérdést azokról az ismeretanyagokról mondjuk ki lehet jelenteni, hogy ott esetleg érdemes elgondolkodni, hogy ezt benne kell-e tartani a tananyagban?

Érdemes. Lehet, hogy most engem magyartanárok megköveznek, de nem biztos, hogy sokat nyaggatnám azt a gyereket Arany Jánossal, aki látványosan szenved ettől a dologtól. Lehet, hogy egyéni munkában arra kérném, hogy valaki mással foglalkozzon. Esetleg később visszatérnék rá, mert talán mégis eltalálok valamit vele és mégis megszerettetek vele valamit és később esetleg mégiscsak rájön, hogy érdemes Arany Jánossal foglalkozni. Magyarán nem történik semmi probléma és minden előkerül.

Ugyanez mondjuk elmondható a Pitagorasz-tételről vagy éppen a magyarországi középhegységekről is? Megint oda térünk vissza, hogy melyik tudás annyira alap, hogy azt muszáj megtanulni.

Mindenről el lehet mondani, és nem tudom megmondani, hogy mi az alap.

Félek tőle, hogy nincsen igazából alap.

Én matematika-fizika szakos tanárként végeztem, a tantárgyaimból persze tudnék ilyen alapokat mondani, de azért, mert ott borzasztóan hierarchikusan felépülő tudásrendszerekről van szó, a matematika különösen ilyen. Ott az axiomatikus alapoknak a megtanulása az olyasmi, amin múlik az, hogy egyébként a matematikai ismereteket hogyan lehet elsajátítani. Ám a gyerekekkel borzasztó nehéz megértetni például azt, hogy miért kell azt megtanulni, hogy a+b egyenlő b+a-val, micsoda hülyeség ez? Miközben az aritmetika egyik alap axiómájáról van szó, és nagyon fontos szerepe van a rendszer későbbi felépítésében. Csak ezt valahogy meg kellene mutatni nekik.

Egyébként vannak erre megoldások, amelyek nem is így építik fel az egészet. Inkább általános problémákból indulnak ki, és eljutnak addig, hogy láttassák a szükségét annak, hogy muszáj bizonyos alapismereteket megszerezni ahhoz, hogy az egész épületet fel lehessen építeni. Ott már nem lesz kérdés az, hogy miért kell egy alapismeret, hiszen látható, hogy arra lehet majd felépíteni más rendszereket is.

Mára megnőtt az egyházi iskolák szerepe, némileg az állami intézmények rovására, míg idehaza klasszikus magániskolák kisebb súllyal működnek, mint mondjuk a tengerentúlon. Kinek a feladata végső soron az oktatás megszervezése?

Nálunk erre a törvényi válasz egyértelműen az, hogy az oktatás megvalósítása az állam feladata, amihez igénybe veheti más szervezetek együttműködését is. De én inkább abból indulnék ki, hogy az iskola fenntartójának a kérdése bizonyos körülmények között nem lenne igazán fontos. Ma nem ilyen a helyzet, most fontos kérdés, de törekedni kellene rá, hogy ne legyen az. Akkor nem lenne ugyanis fontos, ha az iskolákban nem normativitás működne.

Vagyis az, hogy a tanulókkal valamit el akarunk sajátíttatni, amit leírtunk a tantervben. Egyfajta tudományosságot, egy erkölcsöt, egyfajta világnézetet, értékrendet és normarendszert. Ebben benne van a történelmi eseményekhez, személyekhez, művészekhez való viszony. Ez pedig bizonyos területeken a fenntartótól függően kicsit más, értékrendszerében például egy egyházi iskola eltér egy államitól. Nem is önmagában ezzel van baj, hanem magával a normativitással.

Biztos, hogy a modern pedagógiában nekünk az a feladatunk, hogy egy adott világnézetet nyomjunk bele a gyerekek fejébe? Állítom, hogy nem. Az iskola feladata az lenne, hogy világokat nyisson ki a gyerekeknek, bemutassa, hogy milyen gazdag a világ, alternatívákat járjon körül és rájuk kellene bízni a választást.

Nagyon modern vallásos családokban és felvilágosultabb egyházi iskolákban ez már ma is így megy. Összességében viszont nagyon messze vagyunk ettől, de ez lenne szerintem ideális – és akkor nem lenne érdekes, hogy ki a fenntartó. Amíg ez nincs így, addig lesznek feszültségek és felmerül, hogy a falu egyetlen iskoláját átveheti-e egy egyház. Pedig a mostani gondolkodásmód saját maga ellen dolgozik. Ma a hazafivá nevelés például kötelező dolog. Pedig, ha azt nem ilyen görcsösen tennénk, hanem körüljárnánk a hazafiság és a haza fogalmát, megkérdeznénk embereket: nekik mit jelent és a gyerekeket tényleg szabaddá tennénk ebben, akkor állítom, hogy többen válnának hazafivá, mint most.

(Kiemelt kép: Máté Péter)