„A büntetést majd a bíróság adja, én nem ítélkezek, nekik a lelkiismeretükkel is el kell számolniuk” - mondta egykori diákjairól az Eduline-nak Wolfgang Riebniger nyugalmazott börtöniskolai tanár, aki huszonöt éven keresztül tanított a bécsi Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében, és akiről A tanár című, Magyarországon a múlt héten bemutatott film főszereplőjét mintázták.
Nemrég mutatták be a Szemrevaló Fesztiválon A tanár című filmet, amely egy osztrák börtöniskolában játszódik, és amelynek a főszereplőjét Önről mintázta a rendező. Kezdjük az elején: hogyan lett börtöniskolai tanár?
Már mindenféle iskolatípusban tanítottam, amikor a főnököm megkérdezte, nem akarom-e átvenni a börtöniskolát. Akkor azt mondtam: legyen, fél évet adok neki. Huszonöt év lett belőle. Eredetileg matematika-, fizika- és testneveléstanár vagyok, de a börtöniskolában a hittanon kívül gyakorlatilag minden tantárgyat én tanítottam. Ennyi tárgyhoz nem volt szakképesítésem, de mindig azt mondom, hogy egy jól képzett tanárnak három héttel meg kell előznie a diákjait a tananyagban. Hát így tettem én is.
Persze nem volt mindig egyszerű. Amikor az első napomon bementem az osztályba, húsz fiú ült ott. Az egyikük azt kérdezte: „maga is egy olyan seggfej, aki bejön, és ad majd négy golyót, amiből tornyot kell építenünk?” Tudtam, hogy ha belemegyek a játékba és agresszíven reagálok, akkor eléri a célját, ezért inkább azt mondtam: „nem, én a kínai császár vagyok, és ha mély levegőt veszek, úgy elfújlak, hogy a napot és a holdat megkerülve térsz vissza, mint egy kisállat”. A srác azt válaszolta, hogy „ha te vagy a kínai császár, akkor én meg kung-fu király vagyok”. Felállt, majd egy filmbe illő rúgással nekem jött. Az utolsó pillanatban léptem el, úgyhogy ő beleszállt a mögöttem lévő táblába. Az eset után meglepő, de a legjobb barátok lettünk.
Hogy néz ki egy tanítási nap egy börtöniskolában?
A börtöniskola rendszere alapvetően nem különbözik a „kinti” iskolákétól, van órarend, tanmenet és minden, ami egy hagyományos iskolában is van, az osztrák kerettantervet kell használni. A diákok ugyanis, ha elhagyják a börtönt, visszatérnek a régi iskolájukba - nálunk 14 év a büntethetőség korhatára, és 16 év a tankötelezettségé. Az egyik feladatom az volt, hogy felkészítsem őket az osztályozó vizsgákra és az újbóli beilleszkedésre is. A börtöniskolások idegen tanárok előtt adnak számot a tudásukról, és gyakran ők a legfelkészültebbek.
Viszont mivel sokféle diák járt az osztályomba, differenciáltan kellett oktatnom – például több csoportmunkát adtam a diákoknak. Ennek az egyik előnye az volt, hogy egymástól is tudtak tanulni, a német anyanyelvű fiúk például segítettek az Afrikából érkezett diákoknak. Ehhez persze kell egy kis kreativitás.
Meséljen a tanítványairól: miért kerültek börtönbe?
Volt minden: rablás, betörés, lopás és drogokkal kapcsolatos bűncselekmények is. És igen, gyilkosságért is kerültek be gyerekek. Abban az időben Ausztriánál több embert csak Törökország juttatott börtönbe. Az én osztályomban 15 éve húszan voltak, most egész Ausztriában nyolcvan börtöniskolás van. Sokat változott a bíróságok hozzáállása és a járványhelyzet is alakított a számokon, hiszen az utóbbi időben szinte alig volt valaki az utcákon, alig mozdultak ki a fiatalok is otthonról.
Egyébként rettentően fontos, hogy a börtönben a fiatalok fel tudták cserélni a cellát az iskolával, az pedig hatalmas motiváció volt, hogy tanulhattak.
Már korábban ismerte Arman T. Riahi rendezőt, de hogyan lett az ismeretségből közös film?
Tizenhárom éve egy jól öltözött fiatalember – ez volt Arman T. Riahi – ült be az órámra, és vadul jegyzetelt egy kis noteszbe. Akkor még egy másik filmhez gyűjtött anyagot (ami Schwarzkopf néven jelent meg – a szerk.), de aztán annyira lelkes lett, hogy eldöntötte, az én tanításomról is forgat egy filmet. Minden nap ott voltam a forgatáson, 34 napig. A főszerepet Maria Hofstätter játszotta el benne - mondhatnám azt is, hogy én voltam a múzsája, bár ez engem látva elég furcsa lehet. Érdekes volt a közös munka, sokszor leültünk Mariával átbeszélni a szerepet. Mind a ketten erős dohányosok vagyunk, rengeteget cigiztünk és kávéztunk együtt, mire elhangzott az a mondat:
rendben Wolfgang, ez mind szép és jó, de nem foglak egy az egyben eljátszani.
A filmben sok meglepő pedagógiai módszer kerül elő. Ilyen az a jelenet, amikor a diákok azt a feladatot kapják, hogy képzeljék el, milyen egy új életbe belépni. Ehhez kellékként az Ön által ihletett karakter hazamegy, kiszedi a falból az egyik ajtót, és beviszi a börtönbe az ajtókerettel együtt. Tényleg bevitt egy ajtót az iskolába?
Az őrültségek, amiket a tanárnő csinál a filmben, szinte semmiségek ahhoz képest, amiket én csináltam. Az volt az alapfilozófiám, hogy a kreativitás csak a belépő az öntudatra ébredéshez. Erre valóban jó példa az ajtó-jelenet. Én nem vertem ki az ajtót a falból otthon, csak leemeltem a zsanérról és bevittem az osztályba. Az őrök azt mondták, most már tényleg megőrültem - ennek a jelenetnek élőben is szemtanúja volt a rendező, és mindenképp fel akarta használni a filmjében. Egyébként ez volt életem legdrágább ajtója: a feleségem hazajött és megkérdezte, hol van a hálószobánk ajtaja. Utána a lakás összes ajtaját újra cseréltette. Az is valóban megtörtént, amit a film végén látnak a nézők. Amikor nyugdíjba mentem, a családom azt mondta, ők ezt nem fogják bírni a sok őrültségemmel egy fedél alatt, úgyhogy elmentem egyet motorozni. Hat hétre eltűntem, egészen Európa legészakibb pontjáig mentem – ez Bécstől úgy körülbelül ötezer kilométer, és ez csak az odaút. Én még mindig nagyon szeretnék dolgozni, de nem lehet.
| Fuchs im Bau |
|
A Tanár című osztrák börtöniskolai dráma németül Fuchs im Bau címen jelent meg 2020-ban. A történet szerint Hannes Fuchs (Aleksandar Petrovic) váltja a börtöniskolában a nyugdíj előtt álló veterán tanárnőt, Elisabeth Bergert (Maria Hofstätter). A tanárnő karakterét Wolfgang Riebniger nyugdíjas tanárról mintázta Arman T. Riahi rendező. A filmet Magyarországon a Szemrevaló Filmfesztiválon mutatták be október közepén, az Osztrák Kulturális Fórum pedig a nyugalmazott börtöniskoli tanárt is elhívta Budapestre, aki a film előtt interjút adott az Eduline-nak. Wolfgang Riebniger sok más mellett rendhagyó pedagógiai módszereiről híres. A filmben az interjúban is említett ajtó-jelenet mellett több „akciója” is a vászonra került. Például az „Appfelsrtudel-projekt” (azaz az almásrétes-projekt): a börtön konyhájában rétest sütött a tanítványaival, közben pedig előkerült a fizika, a földrajz, a matek és a vallás is. |
Hogy érti, hogy nem lehet?
Ausztriában 65 év a nyugdíjkorhatár. Nagyon szeretnék dolgozni, de nem tehetem, nem engedik. Öreg vagyok már, 72 éves.
Ezeket a rendhagyó pedagógiai módszereket tanulta valahol?
Nem. Soha, egész életemben egyetlen pedagógiai könyvet sem olvastam el, még a vizsgákra sem. Viszont mindig nagyon jól tudtam beszélni a pedagógiáról.
Mi volt a legnagyobb sikere?
Gyakran teszik fel ezt a kérdést, és tényleg nagyon nehéz megválaszolni, mert minden nap örömmel mentem dolgozni. Talán azt emelném ki, amikor egy pszichiátriai kezelés alatt álló lány került az osztályomba. Erős gyógyszereket szedett, így volt, hogy végigaludta az órákat. Viszont amikor felébredt, felvette a ritmust és fél év alatt nagyon jó eredményeket szerzett, végül pedig kiválóan záróvizsgázott. Miután kikerült a börtönből, visszament a régi iskolájába, ahol szintén nagyon jól teljesített. Ezt onnan tudom, hogy postán elküldte a bizonyítványát.
Volt olyan diákom is, akit a híre megelőzött, azt mondták róla, hogy nagyon veszélyes. Egyik óra után észrevettem, hogy ellopott egy füzetet és egy tollat. Odahívtam magamhoz és megkérdeztem, hogy miért vette el – nem kell ellopni, csak mondd meg, mire kell, és adok. Azt mondta, szöveget ír, mert rapper, nézzem meg YouTube-on. Na, ha te rapper vagy, akkor mutass valamit, mondtam. Bele is kezdett. Az egész teremben más lett a légkör, olyan csodálatos volt – még most is libabőrös leszek. A srác 15 éves volt, és ezután egyszer azt mondta nekem,
tanár úr, maga az első ember, aki komolyan vesz és meghallgat.
Persze ő is nagyon jó diák lett. Olyan eset is volt, hogy a feleségemmel vacsoráztunk egy étteremben, és megismertem a pincért. Azt kérdezte, ismerjük-e egymást itt kint is. Azt válaszoltam neki diszkréten, hogy ha szeretné, akkor igen. Tizenkét év után engedték szabadon, gyilkosságért ült. Elmesélte, hogy új életet kezdett, és most itt dolgozik, családja van.
Minden diákomnak megadtam a telefonszámomat, 45 év alatt mindössze egyszer fenyegettek, zaklattak telefonon – ez jó arány, nem?
Sokat beszéltem már a tanári hitvallásomról, de tudja, mi a lényeg? Hangsúlyozni az empátia és a szeretet fontosságát az „érzelmi ütésekkel” szemben. Az iskolának egy érzelmileg is tápláló közegnek kell lennie. Volt egy olyan szokásom, hogy minden nap egy-másfél órával előbb érkeztem az iskolába, és az őrök megengedték, hogy ilyenkor a srácokkal cigizzünk és kávézzunk az órák előtt. Soha nem kérdeztem őket arról, mit követtek el – egy idő után maguktól elmondták. Ezekben a beszélgetésekben viszont előkerült sok társadalmi kérdés, gazdaság és minden, ami őket érdekelte.
Mert mi is az az iskola? Pubertáskorban lévő emberekkel kell együtt dolgozni. Abban a pubertáskorban, amikor a szülők hirtelen nagyon bosszantóak lesznek, abban a pubertáskorban, amikor mindenki feszegeti a határait. Nem tettem semmi különöset, tulajdonképpen csak megengedtem nekik, hogy ezt az időszakot kiéljék. Rengeteget vitatkoztunk, és gyakran mondták azt a diákjaim, hogy „tanár úr, ne vitázzunk, inkább adjon egy pofont”.
Ezek a diákok akkor is emberek maradtak, ha bűnöket követtek el. Nekem mindig nagyon fontos volt, hogy a büntetést majd a bíróság adja, én nem ítélkezek, ráadásul nekik a lelkiismeretükkel is el kell számolniuk. De azt, hogy ugyanolyan emberek, mint mások, nagyon fontos megmutatni nekik.
