Minden, amit az eredményes tanulás zálogának hittünk eddig nem más, mint tudománytalan locsogás? A közelmúltban több új kutatás is napvilágot látott, ami teljesen átrendezheti a tanulásról alkotott képünket - írja a New York Times.
Világszerte több millió szülő próbálja meg minden szeptemberben napszemüveges, nyári táborlakó gyermekét diákká transzformálni, könyvmolyt faragni video-játék függő csemetéjéből. Az ehhez vezető út jótanácsokkal van kikövezve: legyen saját tanuló helyisége, tartsuk magunkat a napirendhez. Állítsunk fel célokat és határokat. Ne zsaroljuk a gyereket (csak vészhelyzet esetén)! És ellenőrizzük az osztályt is. Vajon passzol-e az új tanár személyisége a mi gyerekünkével és az iskola filozófiájával. Netán a gyerek számára mégsem ez a suli a legjobb választás?
Az ilyen tipusú megközelítések leginkább oda vezethetők vissza, hogy az oktatással kapcsolatos kutatások többsége igen felszínes és nem ad használható irányelveket. A diákok jellemvonásai és tanáraik tanítási stílusa természetesen hatással vannak egymásra. Csakúgy, mint a személyiségük és az otthonról hozott szabályok. Az egyetlen probléma, hogy senki sem tudja megjósolni: mi fog kisülni a kölcsönhatásokból - állítja cikkében a New York Times.
Mennyi marad meg a fejükben?
Természetesen léteznek különféle tanulási módszerek. Legalábbis azok számára, akik motiváltak. Az elmúlt évek kognitív kutatásai kimutatták, hogy néhány egyszerű technika alkalmazása nagyon nagy hatásfokkal segít azon, ami a legontosabb: hogy mennyi tudás marad a gyerek fejében a tanulást követően? Ezek a módszerek tuéajdonképpen mindenki számára hasznosak lehetnek. A negyedik diplomáját szerző egyetemista és az új nyelvet tanuló nyugdíjas egyaránt profitálhat belőlük. Egy azonban biztos: totálisan ellentmondanak mindannak, amit eddig a "helyes tanulási metódus"-nak hittünk.
A kutatások szerint például ahelyett, hogy vaskalaposan ragaszkodunk a csendes, "jól bevált" tanulási helyszínhez, sokkal jobban járunk, ha különböző helyiségekben próbáljuk megbírkózni a megtanulandókkal. Természetesen ugyanez vonatkozik a gyerekekre is, őket is pozitív irányba befolyásolja, ha változnak a színfalak körülöttük. Hasonlóképpen hatásos módszer, ha egyazon tanulási periódusban (pl. csütörtök délután) ahelyett, hogy intenzíven csak egy dologra fókuszálunk, különböző, de egymással összefüggő képességeket, fogalmakat vagy feladatokat próbálunk meg elsajátítani, megoldani.
Egy pszichológiai folyóiratban publikált tanulmány szerint téves megközelítés például az is, hogy a gyerekeket "jobb- és bal agyféltekés", illetve vizuálisan, vagy hallás után tanuló csoportokra osztják. "Zavarónak tartjuk, hogy minderre semmiféle tudományos bizonyítékot nem hoztak eddig nyilvánosságra" - összegeznek a kutatók. Ugyanez vonatkozik a tanítási módszerekre is - itt sem sikerült még tudományosan dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy milyen tanári magatartás, illetve attitűd hozza meg a várt sikert.
A tanulási folyamatok útvesztője
A változatosság jótékony hatása
A kísérletet úgy magyarázzák, hogy az agyunk könnyed képzettársításokat (asszociációkat) hoz létre a megtanulandó anyag és a tanulás körülményei, környezete között. Így például, a Versailles-i szerződést hozzákapcsolja a kollégiumi hálóterem gyér világításához, míg a Marshall Tervet a függönyön zöldes fénnyel visszaverődő hátsóudvari fa lombozatával. Ha azonban az agyat arra ösztökéljük, hogy egyazon anyaghoz kapcsolódóan több képzettársítást is létrehozzon, neuronjaink jobban aktivizálódnak, így a bevésődés is biztosabb. "Másképp fogalmazva, ha a külső környezet változik, az információ feldúsúl, s így a felejtés is nehezebbé válik" - összegez Dr. Bjork.
A kutatók állítják: ha felváltva foglalkozunk a megtanulandó matematikai összefüggésekkel, és nem egyenként dolgozzuk fel őket, akkor teszthelyzetekben jobban fogunk teljesíteni, az agyunk jobban rááll a probléma megoldásra. Ugyanez a módszer azonban nem csak a matematikára érvényes, hanem olyan kevésbé megragadható dolgokra is, mint például az intuitív esztékiai érzékelés. Egy kísérletben 12 ismeretlen festőtől randomszerűen mutattak festményeket a résztvevők egyik csoportjának, míg a másik csoportnak szigorúan egyik festőtől a másikig haladva ismertették munkásságukat. Később az első csoport tagjai sokkal nagyobb százalékban találták el, hogy melyik festményt melyik festő festette.
