„Ez a negyedik évem budapesti egyetemistaként, így bátran kijelenthetem, hogy ismerem a dörgést. Pontosan tudom, milyen az ország egyik elsőszámú egyetemén társadalomtudományi képzésben (képzéseken) részt venni. Ugyanilyen jelenségekkel találkozhat egy jogásztanonc, egy zeneművészetis vagy egy vidéki műszaki képzésben részt vevő hallgató. Más arcok, más eszközök, kicsit más szabályok, de ugyanaz a rendszer” – olvasható a Publius blog legfrissebb bejegyzésében.

"Általában komoly problémát jelent, hogy a hallgatóknak indokolatlanul sok (félévente 9-10) kurzust kell teljesíteniük. A jelenség gyakorlatilag egy az egyben visszavezethető a felsőoktatási törvényre, amely megszabja az oktatók minimális óraszámát: aki félévente átlagosan heti tíz óránál kevesebbet foglalkozik hallgatókkal (ebből min. 6 óra tanítás), azt el kell bocsátani. Mivel a heti hat óra durván három tantervi előadásnak/gyakorlatnak feleltethető meg, még azoknak is helyet kell szorítani az órarendben, akik egyébként akár világszínvonalon értenek tudományuk valamely részterületéhez, mégis rákényszerülnek, hogy (1.) ugyanazt több kurzusban adják tovább vagy (2.) olyasmit oktassanak, amihez nem annyira értenek, és – ami még rosszabb – őket sem érdekli. Alibiből, a túlélésért" - olvasható.

"Rengeteg fölösleges órával, ostoba (értsd: motiválatlan) tanárral, frusztrációval és megalkuvással találkozunk naponta. Egyet se féljünk azonban, diákok és tanárok egyaránt megtanultunk alkalmazkodni a helyzethez! Ki nem mondott megállapodás született a felek között, féltudatos cselekvési minták rögzültek mindannyiunkban. Az oktató igazából nem tanít, pusztán órát tart, egyáltalán nem vár el tudományos teljesítményt, szakmai munkát és párbeszédet, a diák pedig csöndben beletörődik, nem építi tovább az emberi tudás fellegvárát, átmegy a vizsgán, és sose néz vissza. Mindenki jól jár - rövidtávon legalábbis mindenképp". A teljes bejegyzést a Publius blogon olvashatod el.

eduline