Diáksztorik: Önkéntes voltam egy árvaházban
Dél-afrikai iskolám három napos szociális munkát szervezett osztályomnak. Választhattunk bármit, volt, aki idősek otthonába, volt, aki kórházba, volt, aki a tűzoltósághoz ment dolgozni. Én egy árvaházat, a Sunfolwer House-t választottam, ami főként beteg kisgyerekeknek ad otthont. Fogadó anyukám végzett ott önkéntes munkát, és előre figyelmeztetett, hogy nem lesz könnyű.
Két barátnőmmel tehát szorongva indultunk útnak, és meglepetésünkre barátságos kis ház várt minket. Miután átvágtunk az aprócska játszótéren, megláttuk a napraforgóval díszített falakat, minden napraforgóban egy-egy névtáblával. Biztos azoknak a gyerekeknek a nevei, akik itt laknak- gondoltuk. Egy gondozó, Naledi, miután kitöltetett velünk néhány adatlapot, körbevezetett az épületben. A házacska kisebb volt, mint gondoltam, öt hálószoba, két fürdő, egy konyha és egy játszóház - nappali - TV szoba szerepét betöltő nagyobbacska helyiség. „Nem is kell nagyobb harminc gyereknek” - mondta Naledi, majd hozzátette - „ugyan rengeteg gyerek jön, de sajnos ugyancsak sokan - néha rövid időn belül- végleg elhagynak minket”. Ezeknek a gyermekeknek a nevét írjuk a kinti napraforgókba, mert sokuk emlékét csak ez a virág őrzi. Ezután egészen más szemmel néztünk a napraforgókkal telefestett falra.
Naledi bevezetett minket a nappaliba, ahol végre találkoztunk a gyerekekkel. Boldog, zsibongó kis csapat volt, pár hónapos kortól 12 évesig. Beléptünkre elhallgattak, néhányuk érdeklődve gyűlt körénk. Egy pár gyereken látszik csak, hogy beteg, pedig legtöbbjüknek súlyos az állapota, mint megtudtuk. Van egy ikerpár, ahol az idősebbik örökölte édesanyja betegségét (HIV+), a fiatalabbik, pedig teljesen egészséges. Elszorult a szívem, arra gondolván, mi lesz velük később.
Aztán Naledi elkezdi mondani: „Ő deréktól lefele béna” - mutat egy mosolygószemű 1 év körüli, félvér kislányra - „a plüssel játszó kislánynak pedig tumor van az agyában”… és sorolja… a végén még hozzáteszi - „nem kell félnetek, ölelgethetitek őket, semmit nem fogtok elkapni tőlük”. Ezek után megszeppenve álltunk az ajtóban, de a kicsik, feloldva a hangulatot, rögtön jöttek ismerkedni, karjukat nyújtogatták felénk, gagyogtak nekünk különféle nyelveken. Hát igen, a kommunikációt rendkívül megnehezítette, hogy Dél-Afrika mind a tizenegy hivatalos nyelvét keverték a gyerekek. De a picikkel könnyű, ők megértik az arcjátékot, a bandzsítást, a nyelvnyújtogatást, így ölembe ültetve az első jelentkezőt, nagyon jól megértettük egymást. Persze nem lehet sokáig eggyel foglalkozni, sok a gyerek, mindegyik szeretné, ha vele is játszanánk.
Egyik szomorú élményem egy AIDS-es kislányhoz kapcsolódik, akin sajnos a betegség külső jelei is mutatkoztak. Fején hegszerű sebhelyek látszódtak, és szégyellem, de barátnőimmel ódzkodtunk kontaktusba kerülni vele. Végül leküzdöttem gyávaságomat és odamentem hozzá. Kiderült, hogy ő az egyik legértelmesebb kislány a csoportban, ő beszélt egyedül helyesen angolul, és hamar tanult újabb és újabb kifejezéseket. Nagyon megszerettem a mindenre nyitott és hihetetlenül segítőkész kislányt, és igazságtalannak éreztem a világot, hogy neki nem szánt jövőt.
Az is nehéz volt, amikor a nap végén a kicsik „mamának” szólítva kapaszkodtak a kezünkbe, hogy maradjunk még. De vannak szép emlékeim is, az egyik 12 éves kislányról. Megfigyeltem, hogy a szoba sarkából figyel minket, ahogy játszunk a kisebbekkel. S habár hangos volt a szoba a picik kacagásától, ő egy percre sem mosolyodott el, és a szemében olyan felnőttes szomorúságot lehetett látni, amit ezelőtt nem láttam még soha. Miután két nap alatt egyszer sem láttam őt önfeledtnek, elhatároztam, hogy így vagy úgy, megmosolyogtatom. Intettem, hogy üljön oda mellém, és előbb angolul, majd afrikaansul kezdtem faggatni, amire csak fejrázás volt a válasz. Összeszedve minden sotho tudásomat, elgagyogtam pár mondatot, mire hatalmas mosoly terült szét az arcán és lelkes hadarásba kezdett. Megvolt a napom fénypontja, így nem számított, hogy egy szót sem értettem az egészből. :
A három nap persze nemcsak a kicsik szórakoztatásából, hanem munkából is állt. Barátnőimmel falat, függönyt, ablakot mostunk, takarítottunk, uzsonnát és gyógyszert osztottunk, mesét olvastunk. Így munkánk végére fizikailag és érzelmileg is elfáradtunk. Mert hiába a jókedv, az önfeledt játék, de a jövőjük bizonytalansága és a családi szeretet hiánya érződik a levegőben. Mégis megérte őket megismerni, megnevettetni, nekik örömet szerezni, mert lehet, hogy nekünk csak három nap volt, de az ő rövidke életükben minden boldog perc éveknek számít.
Komlós Fanni (2006/2007 Dél - Afrika)
(A fenti diáktörténetet együttműködő partnerünktől, az YFU Hungary-től kaptuk.)
