Azt szokták mondani, a gimnáziumi időszak a legjobb része az ember életének. És igen, visszatekintve tényleg jó is volt: szabadság, hormonok, az első tapasztalatok kora, de legyünk őszinték, végigcsinálni nem volt olyan jó buli. Az állandó önértékelési problémák mellett persze meg kellett felelni a tanárnak, a szülőnek, a rendszernek, mindenkinek, aki csak észreveszi a létezésed. Nem, kérem szépen, gimnazistának lenni tényleg nem olyan jó buli.

Gimisnek lenni, a mellett, hogy rengeteg élménnyel jár, elég sok meló. Ha csak a tanulás részét vesszük: az ember be akar kerülni egy jobb fősulira/egyetemre, és amilyen jegyek ehhez kellenek, az iszonyat teperést jelent. Ami egyenlő azzal, hogy éjt nappallá téve tanusz. De akkor hol van időd az élményekre, meg a tapasztalatszerzésre? Pláne valami hobbira. Meg hát ugye ebben a korban meg is kell felelni. Ki is kell nézni valahogy minden nap, akkor is, ha semmi kedved emberek közé menni, igenis fel kell öltözni, és jó pofát vágni mindenhez. Mert ha nem, akkor te vagy a renitens gyerek, akit semmi nem érdekel, csak a száját tudja húzni mindenre - meséli Viki, aki jelenleg 11. osztályos gimnazista Budapesten.

Miért olyan jók a gimnáziumi évek?

Szögezzük le első körben, hogy nagyban hozzájárul az időszak élményeihez az életkor, amihez társul. A 14-18 éves fiatalok nagy átlagban ekkor szerzik az élet több területéről az első tapasztalatokat. Igen, ez az első szerelmek kora, mikor rettegsz megszólítani azt, aki tetszik, aztán dadogsz, elpirulsz, leizzadsz és csinálsz valami "annyira kínosat", amit szerinted soha nem fogsz kiheverni. Ez az első csókok, a szüzesség elvesztésének kora. A szexuális érettség első élményei pedig, ha jók, ha rosszak, emlékezetesek és izgalmasak.

A szüleim mindig azt mondogatták nekem, hogy az egyetem évei a legszebbek, de számomra az eddigi legjobb időszak a hatosztályos gimi utolsó három éve volt. Nem csoda, végig (de tényleg végig) szerelmes voltam, ez pedig minden szokásos tiniproblémát felülírt. Ráadásul azon szerencsések közé tartoztam, akik olyan iskolába és olyan tagozatra jártak, amely nagyon passzolt az érdeklődésükhöz, úgyhogy a tanulással sem voltak gondok - persze leszámítva pár kínkeserves délutánt egy-egy kémia vagy fizika dolgozat előtt. - meséli Rozi, akinek a gimnáziumi évekről elsőnek a szerelem jut az eszébe.

Szintén ez az az időszak, amikor elérkezik a "nem érdekel" korszak, amikor még megteheted azt, hogy kizárod a rád települő felesleges és értelmetlen feladatokat és felelősséget, dacolsz mindennel és mindenkivel - akkor is, ha azt gondolod a te dackorszakod bizony kimaradt, pedig nem, csak mással helyettesítetted. Amikor bűntudat nélkül lebzselhetsz három napig a szobádban, eszed, amit jól esik, nézed, amit jól esik, játszol, néha-néha bekukkant egy egy haver és kiélvezve, hogy tudtok szerezni alkoholt, borozgattok és iszonyat ciki zenékre táncoltok.

Ez az énkeresés, az önmegismerés, a magadhoz való közelebb kerülés időszaka. Mikor megkeresed a helyed a világban és megtalálod magadban a világot. Jó esetben.

Kiközösítés, megfelelési kényszer

Nézzünk szembe a valósággal: Mindenki átérzi ebben az időszakban legalább egyszer azt a félelmet, hogy soha nem fogja tudni megtalálni a helyét a világban. Felmerülnek a "Mégis mi az értelme annak, hogy én vagyok?" kérdések, próbál a tinédzser rájönni saját erősségeire és értékére. Ami elég nehéz, mert a hormonok nagyon szépen dolgoznak azért, hogy minél bizonytalanabbul érezze magát.

Az egyéni félelmekhez társul az a kettős szorongás, hogy úgy legyen a kamasz vicces-érdekes-jófej-menő, hogy közben ne tűnjön ki a környezetéből, illeszkedni is tudjon bele. A gimnáziumi közösségek általános velejárója a klikkesedés, a kiközösítés. Ha más vagy, akár erősségeidben, akár gyengeségeidben, akkor kilógsz a sorból, és könnyen céltáblává változhatsz. Ha pedig sikerült illeszkedned és részévé válnod a közösségnek, akkor is ott az állandó félelem: mi van, ha legközelebb te leszel az, akit kizárnak? Igen, a gimnáziumi (és egyetemi) barátságok azok, amelyek akár egy életre is megmaradhatnak -  az a néhány, ami tényleg őszinte, és nem csak azért van, hogy legyen kivel eltölteni az időt a szünetekben, mert egyedül ülni az uzsonnáddal irtó ciki (akkor).

A gimnáziumi évekről a sok elszalasztott lehetőség és az állandó stressz, nyomás jut eszembe. Utólag visszagondolva persze minden sokkal átláthatóbb, de szerintem az emberek életében ez az a korszak, amikor minden kis apró, jelentéktelen probléma világpuszító méretűvé növi ki magát. Ráadásul iszonyatosan ingergazdag környezetben élünk, sok a lehetőség, nehéz kiválogatni, mire érdemes időt szánni, és mire nem.
Egyre kevesebb a szabadidőd, amit ha rosszul osztasz be, simán csak elrepül melletted. Emellett persze sok szép élményt szerezhetsz, ha tudod, hol keresd őket. Közben azért is küzdened kell, hogy fenntartsd a baráti kapcsolataid, mert most még van időd foglalkozni velük. Ha pedig nincsenek, marad a tanulás.
Aztán amikor utolsó pillanatban rájössz, hogy elrontottad, akkor már mindegy, késő, és ha szerencséd van, ennek ellenére mész tovább tanulni - így összegzi élményeit Dorka, aki most ballag épp a gimnáziumból.

Ez az az időszak, amikor elméletileg el kell dönteni, mi az, amivel a későbbiekben foglalkozni akarsz, meg kell alapoznod a jövődet. Tanulni és teljesíteni kell, miközben ha túl jól teljesítesz, akkor te leszel az osztály strébere. Hozzátéve, hogy a gimnáziumi egységes tanmenet és óraszámok nem járulnak hozzá az egyéni kompetenciák fejlesztéséhez. Hiába mások a képességeid, mint a társaidnak, velük együtt, egy tempóban kell haladnod, és ha nem vagy olyan szerencsés, hogy nagyon jó tanárod van, aki a millió dolga mellett még külön figyel is rád, akkor nagyon hosszúnak fogod érezni a gimnáziumi éveket.

Anita, aki nagyon nem élvezte a gimnáziumi éveket, így foglalta össze az emlékeit:

Rettentően unatkoztam. A tantárgyak többsége nem jelentett kihívást, vagy ha mégis, nem a jó értelemben, csak egyszerűen értelmetlennek tűnt vagy biztosra tudtam, hogy ha másnak jól is jön, én nem olyan területen kívánom folytatni az életem, ahol hasznát vehetem az órákon "tanultaknak".
Mert rettentően monoton volt hétről hétre, évről évre kvázi ugyanazt a menetrendet tartani ugyanazokkal az emberekkel, akikkel, azon kívül, hogy összezárt minket a sors egy osztályterembe, semmi közünk nem volt egymáshoz. Személytelennek és nyomasztónak tűnt a légkör, mert egy percre sem tudtam magam különlegesnek/fontosnak érezni, pedig nem voltam egy hülye gyerek. Négyes-ötös szintet hoztam mind a tizenkét év alatt, különösebb erőfeszítés nélkül. Még is úgy tűnt, nem számítok. Csak egy a több száz diák között. Úgy tűnt, ha végre végzek, senkinek sem fogok hiányozni. És valószínűleg így is van. Nekem sem hiányzik az a közeg. Mióta elkezdtem az egyetemi életem, sokkal kiegyensúlyozottabb, céltudatosabb és boldogabb vagyok.

Na és, akkor hogyan lehet túlélni?

Az okosok (vagy inkább tapasztaltak), akik már túl vannak a középiskola évein, azt mondják, érdemes találni magadnak valamit, ami lefoglal. Mélyedj bele abba, amivel később foglalkozni akarsz. És ha még nem tudod, mi leszel "nagykorodban", akkor itt a lehetőség, hogy megtaláld a saját utad. Figyeld meg, mi érdekel igazán, mi az, amivel bármennyi időt el tudnál tölteni. Hiába tűnik az egy nagyon furcsa hobbinak, hidd el, biztos, hogy lehet belőle kenyérkereső munkát varázsolni. Elvégre még olyan állás is van a világon, ahol pandákat kell szórakoztatni 12 órában.

Túl lehet élni ezeket az éveket, és ha megtalálod, mi az, ami érdekel, akkor azokat az embereket is megtalálod, akik hozzád hasonlóak, és akikkel könnyen jól tudod érezni magad, ez pedig segít abban is, hogy megtaláld önmagad. És ki tudja, talán még a szerelem is rád talál... vagy egy panda.