A The New York Times szakírója évek óta a közoktatás megszállott kutatója. A tényfeltárást tudományos alapossággal művelő zsurnalisztaként bejárta az Újvilág gyerekszempontból legzűrösebb helyeit, interjúzott, értékelt és írt. A magyarul most megjelenő, Segítsünk kibontakozni gyerekeinknek című könyve apropóján kaptuk e-mail-végre a 46 éves kanadai-amerikai szerzőt.

A nyugati kultúra szinte rákattant az IQ-ra. A matematikai alapokra helyezett mérhetőségre, numerikusan skálázható absztrakt képességekre fókuszáló, a kreativitást, a szociális intelligenciát és az érzelmeket lebecsülő oktatás azonban ön szerint vakvágány. Miképp jutott erre a következtetésre? 

Az elmúlt évtizedekben társadalmaink az IQ bűvkörébe kerültek, gyerekeink sikerének is ez lett a mércéje. Ilyen standardizált tesztekkel mérnek szinte minden készséget, tulajdonságot. Úgy gondolom, az IQ-rendszer istenítése vezetett ahhoz, hogy az oktatás ma szinte teljes egészében a kognitív képességek fejlesztésére, tréningezésére összpontosít. Ám az elmúlt évtized kutatásai, ahogy azt könyvemben is írom, azt mutatják, hogy egy felcseperedő gyermek sikerének nem csupán az IQ a záloga.

Könyvében több helyütt is a kognitív hipotézist nevezi meg korunk egyik oktatási rákfenéjének. Mit ért ezen?

Azt a kollektív meggyőződést, mely szerint az IQ a legfőbb fokmérője a gyerekek felnőttkori sikereinek. Holott ez egyáltalán nincs így, noha ez a hipotézis kétségkívül meggyőző tud lenni. Hiszen az ennek alapján leírt világ egyértelmű, megnyugtatóan lineáris, és világos helyzetet mutat. Ha otthon kevesebb a könyv, rosszabb lesz a gyermek olvasási készsége; ha a szülők kevesebb szóval beszélnek a csemetéjükhöz, kisebb lesz a szókincse; ha több matematikai feladatlapot old meg a gyerek az iskolai felkészítő tanfolyamon, jobbak lesznek a matematikaosztályzatai. Vannak ezt igazolni látszó, komikusan pontos korrelációszámítások is, amelyek szerint egy segélyen élő család gyermekének hetente pontosan 41 órányi intenzív nyelvi foglalkozásra volna szüksége ahhoz, hogy felzárkózzon egy munkásosztálybeli gyermek szókincsének a szintjére. Az elmúlt évtizedben azonban közgazdászok, oktatók, pszichológusok és idegtudósok sora kezdett olyan tényanyagot megjelentetni, amelynek eredményei sok mindent megkérdőjeleznek a kognitív hipotézist alátámasztó feltevések közül. Véleményük szerint a gyermek fejlődésében nem az számít, mennyi információt tudunk az agyába gyömöszölni az első néhány évben. Ehelyett inkább az a lényeg, képesek vagyunk-e abban segíteni, hogy egészen másfajta erényeket fejlesszen ki magában, többek közt a kitartást, az önuralmat, a kíváncsiságot, a lelkiismeretességet, az állhatatosságot és az önbizalmat. A közgazdaságtan ezeket nem kognitív készségeknek, a pszichológia személyiségvonásoknak – mindenki más pedig egyszerűen jellemnek nevezi.

És ezzel meg is dől az IQ létfontosságába vetett hit?

Számomra James Hackmannek, a Chicagói Egyetem – statisztikai elméleteiért Nobel-díjjal is jutalmazott – közgazdászprofesszorának kutatásai bizonyították be, hogy egyáltalán nem olyan tiszta az összefüggés, mint ahogy azt akadémiai körökben gondolták. Ő különféle, hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatására indított programokat vett górcső alá. Mások mellett a GED (General Educational Development, általános oktatásfejlesztés) elnevezésűt, amelyben a középiskolából kimaradó diákok a középiskolaival egyenértékű bizonyítványt szerezhettek. Ezt sok helyen egyfajta esélykiegyenlítő eszköznek tekintették, mivel alternatívát kínált a felsőoktatásba való bejutásra az alacsony jövedelmű családok gyerekeinek és a kisebbségi tanulóknak, akik nagyobb valószínűséggel maradtak ki a suliból. Ő mutatott rá először, hogy noha a GED-ben részt vevő srácok kognitív képességei megegyeznek a gimnáziumot – körülményeiknek köszönhetően – normál úton elvégzőkével, mégsem boldogulnak ugyanúgy sem az egyetemi tanulmányaikban, sem pedig az életben. Az ok egyértelműen a már említett nem kognitív képességeik alulfejlettsége volt. Vagyis kiderült, hogy az oktatási rendszerünk egyáltalán nem fordít elég figyelmet a gyerekek nagyon is meghatározó jellemzőire.

Tehát a társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó szegregáció leküzdhetetlen?

Úgy gondolom, bizonyos mértékű egyenlőtlenség elkerülhetetlen a modern kapitalista gazdaságra alapozott társadalmakban. A nagyobb probléma – az Egyesült Államokban mindenképpen – az, hogy befagyott a társadalmi mobilitás. Az USA ma már egyre kevésbé a lehetőségek hazája, a fiatalok mind nehezebben tudnak kimászni a szegénységből. Én a könyveimmel arra is törekszem, hogy biztosíthassuk a kitörési lehetőségeket. Hogy ne csak a kudarc lehessen az osztályrészük. Már csak azért is, mert pszichológusok és neurológusok egyértelműen bebizonyították, hogy a felnőttkori egészségügyi és mentális problémák a gyermekkori rossz élményekre, az állandó stresszre vezethetők vissza. Amerikában mintegy 7 millió gyerek él évi 11 ezer dollárnál alacsonyabb jövedelmű családban, és nekik számtalan olyan akadállyal kell megküzdeniük az iskolai siker érdekében, amelyekkel az évi 41 ezer dollárt kereső családok gyerekei valószínűleg nem szembesülnek. Elsősorban az anyagi gondokkal: e családoknak vélhetően nem jut megfelelő lakásra és egészséges ételre, új ruháról, könyvekről vagy készségfejlesztő játékokról nem is beszélve. A tanulás legsúlyosabb akadályai azonban valószínűleg túlmutatnak azon, hogy mit tud megvenni a család, és mit nem. Ilyen alacsony jövedelem mellett szinte bizonyosan nincs a családban olyan felnőtt, aki teljes munkaidőben dolgozna.

Paul Tough

A Torontóban született, 46 éves újságíró tinédzserként a CBC rádiócsatorna Van otthon valaki című ifjúsági programjának társműsorvezetője volt egészen annak 1983-as megszűnéséig. A középiskola elvégzése után egyenes útja vezetett a University of Toronto Schools újságírói szakára. 1988-ban leigazolta az angolszász kulturális zsurnalisztika zászlóshajójának számító New York-i Harper’s Magazine, ahonnan az 1990-es évek derekán visszatért Kanadába, és a Saturday Nights című életmódmagazin szerkesztőjeként dolgozott. Az ezredforduló után újra az USA következett, ahol egy online lap alapítása mellett állandó szerzője, majd szerkesztője lett a New York Times-nak. Ekkor vágott bele a harlemi hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatását kitűző programok behatóbb tanulmányozásába. A Geoffrey Canada nevével fémjelzett Harlem Children’s Zone-ról írt könyve bestseller lett. Tough elmondása szerint Canada ars poeticája végtelenül egyszerű: állandó jelenlétével „csupán” annyit ér el, hogy az életkornak megfelelő apró, de hathatós támogató beavatkozások láncolatával segít kiemelni a srácokat a nyomorból. A nevezetes gyerekzóna úgy működik, mint egy társadalmi és gazdasági szállítószalag, amelyre óvodás éppúgy felpattanhat, mint középiskolás. A New York Times recenzióját jegyző Linda Perlstein szerint Tough könyve beavat a városi szegények Amerikájába. A magyarul most megjelenő művet a kritika és a nagyközönség is magasra értékelte. Méltatói szerint a felsorakoztatott tényanyaga alapján az egyik leghathatósabb érv egy oktatási reform mellett. A Boston Globe laudációja szerint Tough nem csupán kőkemény látleletet írt a zsákutcába jutott Amerikáról, hanem a  kiutat is megmutatja.

Lehet ennek az oka a munkanélküliség, de lehet az is, hogy a szülőt vagy szülőket valamiféle fogyatékosság, depresszió vagy szerfüggőség akadályozza a munkavállalásban. Statisztikailag nagy a valószínűsége annak, hogy egy ilyen gyereket alacsony képzettségű, egyedülálló anya nevel, aki soha nem volt férjnél. Ahogy a statisztika szerint arra is jó esély van, hogy nevelőjét visszaélés vagy elhanyagolás gyanúja miatt már feljelentették a gyermekjóléti szolgálatnál. Idegtudósok és pszichológusok szerint az ilyen körülmények között felnövő iskolások kisebb eséllyel alakítanak ki olyan biztos kötődést a gondviselőjükkel, amely tompítaná a stressz és a traumák hatásait, következésképpen a végrehajtó funkcióval összefüggő készségeik valószínűleg átlag alattiak, és nehezen kezelik a stresszes helyzeteket. Az iskolai tanulásban gátolja őket, hogy nehezen tudnak koncentrálni, rosszak a társas készségeik, képtelenek egy helyben ülni és követni az utasításokat – vagyis mindazt produkálják, amit a tanárok rossz magaviseletnek tartanak.

A „keep smiling!” Amerikájának oktatási rendszerét kritizálva Ön meglepő módon arról is értekezik, hogy ezeket a gyerekeket a betűvetés és számforgatás tudománya mellett a derűlátás művészetébe is be kell avatni, és máris egészségesebb felnőttekké válhatnak. Mégis hogyan?

A Martin Seligman által fémjelzett pozitív pszichológia győzött meg arról, hogy az optimizmus nem velünk született, hanem tanult tulajdonság. Vagyis a derűlátás tanítható képesség. (A mára mozgalommá nőtt irányzat másik két meghatározó figurája az amerikaiak számára kimondhatatlan nevű, a flow-elmélet nyomán ismert Csíkszentmihályi Mihály és a közgazdasági Nobel-díjas pszichológus Daniel Kahneman – a szerk.) Amennyiben egy gyerek vagy felnőtt megtanulja és gyakorolja, hogy derűsebben szemlélje a világot, optimistán álljon hozzá a legkeményebb dolgokhoz is, akkor sikeresebben küzd meg a problémákkal, s egyáltalán, boldogabb életet élhet.

Nem hiú ábránd abban bízni, hogy pusztán az optimista nebulókat kinevelő oktatással a világ is jobbá válhat?

Természetesen nem hiszem, hogy az oktatás önmagában jobb világot is teremt, de arról meg vagyok győződve, hogy a komplexebb és nem csak az elme kognitív részének pallérozását célul tűző oktatási rendszer igenis kinyitja a lehetőségeket a gyerekek előtt, a hátrányos helyzetű srácokat is helyzetbe hozva. Azt ne mondja, hogy ez nem hét mérföldes lépés egy jobb világ fölé!

Önt is így nevelték?

Valódi pedagógusfamíliából származom. Édesanyám óvónő volt, apám egyetemi professzor. Ráadásul mindkét nagyapám közszeretett tanár volt, így mondhatni genetikai elkötelezettségem van az oktatás iránt. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy a szüleim nem autoriter módon neveltek. Az együttműködés, az érzelmek megélése mellett a szerető légkör önbizalmat is adott.

Miért nem állt ön is a frontvonalra?

Már az óvodában eltérítettek. Geraldine Mabinnek hívták az óvónőmet, aki a saját módszere szerint dolgozott. Belőlem a betűforgató embert bontotta ki, szabadon költhettem a saját történeteimet, írhattam a nótáimat. Innen kezdve egyenes út vezetett a professzionális íráshoz. Ugyanakkor elkötelezett maradtam az oktatás iránt is. Már-már fanatikusan hiszek abban, hogy a jó iskola valóban segít leküzdeni a születési hátrányokat. A társadalom perifériájára született gyerekek is megérdemlik a boldogabb életet.

Könyvét a négyéves fiának ajánlotta, ezek szerint nemsokára már aggódó apaként is tapasztalatokat szerezhet az iskolák belvilágáról. Speciális suliba küldi majd, vagy rábízza a köznevelésre?

Ellington boldog fickó, és már heti pár napot oviba is jár a kisvárosban, ahol élünk. Jövőre az iskola-előkészítő, aztán a helyi állami suli, amelynek, bevallom, még nem néztem utána. Nagyon remélem, hogy tetszik majd neki, és én sem gyűlölöm meg végképp a szisztémát. Egyébiránt egyetlen edukációs módszernek sem vagyok kizárólagos híve, legyen az bármelyik is; a lényeg, hogy Ellington továbbra is kreatív és kíváncsi maradhasson.

Cikkünk a Campus Plusz 2013 című kiadványban jelent meg. Keresd a Campus Pluszt az újságárusoknál, vagy rendeld meg a www.hvgplusz.hu oldalon.