Legalább tíz évvel kitolódott az önálló életkezdés időpontja, és ezzel együtt mind elfogadottabb, hogy valaki húszon vagy akár harmincon is túl a szülei mellett él. A gazdasági válság pedig csak ráerősített e tendenciára.

Bumeránggyerekek, gyernőttek, Pán Péterek – azaz olyan húszasok-harmincasok, akik kamaszok módjára még mindig a szülői házban élnek. Mára annyian lettek, hogy több kifejezéssel is illeti őket a szakirodalom. A jelenségre a 2000-es évek elején figyeltek fel, azóta pedig számtalan tanulmány és kutatás foglalkozott az újfajta magatartással. Ám közel sincs szó homogén csoportról: van, aki még a húszas évei közepén sem kezdte el az önálló életét, más az egyetem elvégzése vagy egy rosszul sikerült párkapcsolat után költözik vissza; van, aki élvezi a hosszúra nyúlt gyermekkort, és akad, aki menekülne otthonról, de nincs hová.

Anna 28 éves budapesti lány, és eddig még nem élt külön a szüleitől, de mint mondja, ez cseppet sem zavarja, jól érzi magát otthon. Testvére már elköltözött, így a családi ház felső szintje csak az övé. Van két diplomája és egy ideje jól fizető állása, bevallása szerint az albérletet is megengedhetné magának, mégis fél feladni jelenlegi életvitelét. A fizetése most a zsebpénze, amiből futja bulizásra, utazgatásra, drága holmikra – ha elköltözne, ez rögtön megváltozna.

A félelme persze jogos, hiszen a szülőkkel való együttélés megadja azt az anyagi biztonságot, amiről nehéz lemondani, a mostani gazdasági helyzetben pedig különösen sokan érezhetik kockázatos lépésnek a különköltözést. Ezek után nem meglepő, hogy az Ipsos egyik tavalyi felmérése szerint a fiatal felnőttek (azaz 15-25 év közöttiek) 87 százaléka még egy fedél alatt él a szüleivel, leginkább azért, mert a család anyagilag támogatja őket – és többségüknek ez az állapot teljesen megfelelő. (Értelemszerűen a 18 év alatti részüknél ez az arány még magasabb, 98 százalék, de a náluk idősebbek, a 19-25 év közöttiek háromnegyede is otthon maradt, nem költözött el.)

A vidék és a főváros között azért vannak különbségek – ez már a K&H bank kutatásából (pályakezdők jóléti indexe) derül ki. A 21-29 évesek több mint fele még együtt él a szüleivel, a keleti régióban különösen magas ez az arány, 67 százalék. Önálló háztartásban él a budapestiek háromnegyede, de a kisebb városokban ez az arány mindössze 29 százalék.

„A rendszerváltás előtt a viszonylag korai elköltözés volt a jellemző, aztán az 1970 után születettek szakítottak ezzel, ők kezdték halogatni az önálló életkezdést, és azóta folyamatosan nő azok száma, akik fiatal felnőtt koruk végéig nem hagyják el a szülői házat” – mondja Murinkó Lívia, a Központi Statisztika Hivatal munkatársa. Az érthető, ha egy fiatal mindaddig otthon marad, amíg befejezi a tanulmányait, és nincs önálló jövedelme (ez is egyre későbbi életkort jelent), az talán már kevésbé, ha utána is „beleragad” ebbe a gyermeki szerepbe; sokan csak egy párkapcsolat/házasság miatt lépnek ki belőle. Tény, hogy ma már két fizetésre – és stabil munkahelyre – van szükség ahhoz, hogy valaki lakást béreljen, és azt fenn is tartsa, vagy éppenséggel hitelt törlesszen. A nők pedig csak ezért járnak élen az elköltözésben, mert ők általában fiatalabb korukban házasodnak, vállalnak gyermeket, mint a férfiak, így hamarabb is függetlenednek. Ám a férfiak gyakrabban hagyják el partner nélkül a szülőket.

A bűvös 29

Pszichológusok szerint a 29. életév a meghatározó, aki annak eléréséig nem szánja rá magát az önállósodásra, az nagy valószínűséggel további évekre otthon ragad. Mások szerint kifejezetten káros, ha a fiatal felnőttek a szüleikkel élnek. Tari Annamária pszichoterapeuta, az Y és Z generációs kötetek szerzője szerint a halasztott gyermekkor senkinek nem jó, sem a szülőnek, sem a gyereknek. A diplomahalmozás sokszor nem más, mint legalizált egérút: minél tovább élvezni az otthon biztonságát. Azok választják ezt, akik félnek az önálló élettől; hiába a piacképes tudás, nem hisznek abban, hogy egyedül is menni fog, inkább a jól bevált, megszokott gyermeki státuszban maradnak. „Pedig előbb vagy utóbb fejest kell ugrani, mert úszni sem a parton kalimpálva tanulunk meg”.

Tari szerint a mostani húszasok-harmincasok egyszerre kockázatkerülők és maximalisták is, a tökéletesre (munkára, otthonra, párra) várnak az amúgy könnyen csapdává váló gyermeki státuszban. Kialakítanak maguknak egy idillikus képet arról, hogyan képzelik el a jövőt, ha pedig ez nem jön össze – aminek elég nagy az esélye –, újabb indokot találnak arra, miért maradjanak, vagy éppenséggel költözzenek vissza.

El, vissza és újra el

A szakemberek által sokszor emlegetett bumeránggyerek leírása tökéletesen ráillik Gáborra, a szintén többdiplomás, budapesti fiatalemberre, aki 27 évesen, egy zátonyra futott többéves párkapcsolat után talált vissza a szülői házba, hogy 37 évesen is ott „húzza meg magát”. Nem így tervezte, átmeneti megoldásnak szánta, aztán mégis olyan jól sikerült a „visszaalkalmazkodás”, hogy otthon ragadt – állítja, nem a pénzszűke miatt. Munka vagy bulizás után jó volt úgy hazatérni, hogy nincs egyedül. Időközben persze voltak párkapcsolatok, amelyek ideig-óráig kirobbantották a szülők mellől, de a kudarcok újra meg újra visszasodorták. Jelenleg viszont az új, teljesen önálló életét tervezi, az évek alatt megtakarított pénzből meg egy nemrég „rászakadt” örökségből éppen a rég áhított lakását szeretné megvenni.

Az eset nem egyedi. Egyre többen vannak azok, akik 18-19 évesen kiköltöztek a családi fészekből (leginkább az egyetem miatt), jó pár évvel később mégis visszatértek oda. Nem véglegesen, csak átmenetileg, akár egyszer, akár több alkalommal.

Nincs feszkó, nincs költözés

Ám van olyan, akit nagyon is zavar, hogy még mindig a szülei nyakán lóg. „A pénz az oka annak, hogy 26 évesen még mindig itthon élek, baromi nehéz egyetlen fizetésből fenntartani egy albérletet. Egy ideig éltem külön, de nagyon zavart, hogy jó, ha a legszükségesebbekre futotta” – mesélte egy vidéki nagyvárosban élő lány. Mint mondta, hamar rájött, hogy megtakarítani csak akkor tud, ha lenyeli a békát, és egy ideig még elfogadja a szülői gondoskodást. Ugyanakkor bevallottan sokat segít neki jelenlegi helyzete elfogadásában, hogy néhány barátja is hasonló cipőben jár, a szülők pedig boldogok, hogy velük van.

A pszichoterapeuta szerint nem árt vigyázni a túlzott gondoskodással, mert ez is késleltetheti a kirepülést, sokszor a szülők tehetnek arról, hogy a felnőtt gyerek beleragad ebbe az állapotba. Az érzelmi leválás nekik sem könnyű, a gyerek elköltözése csak erősítheti bennük, hogy végképp lezárul egy korszak, miközben ők nem akarják levetni a gondoskodó szülő szerepét. Rossz az is, amikor a szülő mást mond, mint amit érez – miközben azt hangoztatja, hogy „kezdj magaddal valamit”, maximálisan kiszolgálja huszonéves gyermekét.

Van persze, amikor a szülőnek – például, ha egyedülálló, akit a gyermek sem szívesen hagy egyedül – kifejezetten előnyös a gyerek közelsége, mert társaságot, támaszt jelent, miközben nyilván a gyerek is profitál a „mamahotel” nyújtotta extra szolgáltatásokból. Különösen igaz ez az erősebb nemre: statisztikai adatok bizonyítják, hogy a testvér nélkül felnőtt férfiak, ha csak az édesanyjuk nevelte őket, jóval később költöznek el, mint a társaik.

Murinkó is megerősíti, hogy marasztaló erővel bír a szülőkkel való jó viszony. Nem kell főzni, takarítani, bevásárolni, csekkeket befizetni, mégis megvan minden, amire a gyereknek szüksége lehet. A saját tér – a nagy alapterületű családi házakban gyakran van elég hely ahhoz, hogy a fiatal viszonylag jól elkülönüljön – csak hab a tortán. Így nem meglepő az sem, hogy akinek több testvére van, az jellemzően fiatalabban kezd önálló életet – az egykék tovább maradnak otthon. Késleltetheti az elköltözést az is, ha valaki utolsóként marad a családi fészekben. Mindennek az ellenkezője is igaz: ha sok stresszel, konfliktussal jár az együttélés, a fiatal mindent megtesz azért, hogy minél előbb becsukhassa maga mögött az ajtót.

A KSH kutatója szerint érdekes az is, mikortól számít az ember a népítélet szerint túl öregnek ahhoz, hogy otthon lakjon. Itthon 30–31 év ez a határ; a férfiakkal kicsit megengedőbb a közvélemény, nekik egy évvel későbbi életkort határoz meg, mint a nőknek. A változást viszont az jelzi a leginkább, hogy viszonylag sokan azt vallják: nincs ilyen életkori határ, egy gyermek sosem túl idős ahhoz, hogy a szüleivel lakjon.

Kulcsár Hajnal

Cikkünk a Campus Plusz 2013 című kiadványban jelent meg. Rendeld meg a www.hvgplusz.hu oldalon.