Újabb diák írta le tapasztalatait az oktatási rendszerről, a wmn.hu-n megjelent írás szerzője, egy tizenkettedikes középiskolás szerint „a helyzet fokozatosan romlik, csúszunk lefelé a lejtőn, ám a diákság segélykiáltása legtöbbször csak süket fülekre talál”.

Arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálom leírni, mit is adott nekem az oktatási rendszer az elmúlt tizenkét évben – írja a diák, hozzátéve: úgy indult, mint mindenki más, tervezgették az osztálytársaival, kiből mi lesz, ha majd felnő.

„Pedig mindnyájan komolyan azt gondoltuk, hogy bárkiből lehet bármi, függetlenül attól, hogy hova születtünk, milyen a bőrszínünk és mi van a lábunk között” – olvasható a wmn.hu-n megjelent írásban, amely a szülőket is kérdőre vonja: „Kedves szülők! Nem beszélgettek otthon a gyerekekkel, hogy mi van az iskolában? Nem látjátok, hogy valami nincs rendben, és változásra van szükség?”

„Láttam álmokat darabjaira összetörni. Láttam a mélyről feltörő könnyeket, ahogy reményvesztett arcokon csordulnak végig, majd az áll vonalánál elválnak a bőrtől és tonnás súlyként csapódnak a földre. Láttam megalázott diákokat és tanárokat egyaránt. Láttam zaklatást a folyosón és segítségkérő üzeneteket a mosdó falán. Láttam az üres szappantartót, a törött mosdókagylót, a zár nélküli vécéajtókat. Láttam beázott plafont, penészes falakat, és a kukákból kiömlő szeméttengert, amikor több hétig nem volt takarító” – folytatódik az írás.

Hozzáteszi: „nem akarok álszent lenni, persze nem csak rossz élményeim voltak, de sajnos ezek vannak nagy többségben. Láttam szép, megható emberi pillanatokat is, melyek üde színfoltok voltak a poroszos oktatás nyikorgó malomkerekében. Ezek a pillanatok erőt adtak a mindennapokban, de ahogy ezeket, úgy a rossz élményeket sem fogjuk tudni elfelejteni soha. Összességében szebb és boldogabb befejezést reméltem a 12., iskolában töltött évem végére”.