„A hivatásuk iránt elkötelezett, karizmatikus tanáregyéniségek mélyen megalázónak tartják ezt a procedúrát” – mondta a pedagógusminősítés rendszeréről Marton Lívia tankönyvszerző, angoltanár, aki az Eduline-nak adott interjúban arról is beszélt, mitől éreznék jól magukat a pedagógusok az iskolákban, és miért igaz a tanári portfóliókra, hogy „a papír mindent elbír”.

Rengetegen megosztották a Facebookon blogbejegyzését, amelyben arról írt, hogy harmincéves szakmai tapasztalattal, tankönyvszerzői és tantervkészítői, mentori és szaktanácsadói múlttal nem felelt meg a minősítési eljáráson. Azt is hozzátette, az az érzése, hogy az elutasításhoz hozzájárult az is, hogy írt a portfólióval kapcsolatos ellenérzéseiről.

A portfóliómban nagyon keveset írtam erről, a szakmai életutam részletezésének a végén megjegyeztem, hogy talán nem egy portfólió alapján kellene megítélni bennünket, és azt is őszintén leírtam, hogy nem kedvelem azt a mérhetetlenül sok adminisztratív feladatot, amit el kell látnunk. Ott még nem fogalmaztam olyan erősen, inkább a fellebbezésben. Azt írtam, az volt az érzésem, hogy az elutasításhoz hozzájárult az is, hogy szakmai életutam leírásában őszintén feltártam a portfólióval kapcsolatos ellenérzéseimet. Úgy folytattam, hogy most is hiszem és vallom, hogy egy portfólió nem lehet alap egy ilyen, emberek sorsát meghatározó döntés meghozatalához, hiszen a pedagógus legfontosabb eszköze a személyisége, amelyet ilyen dokumentumok nem tükrözhetnek. Azt is hozzátettem, hogy a hivatásuk iránt mélyen elkötelezett, karizmatikus tanáregyéniségek mélyen megalázónak tartják ezt a procedúrát, és nem értem, hogy azok a pedagógusok, akik olyan sok mindent letettek az asztalra, miért nem léphetnek automatikusan legalább a pedagógus II fokozatba.

Névjegy

Marton Lívia az orosz-magyar szak elvégzése után a Veszprémi Egyetemen angol szakos diplomát és vezető tanári oklevelet szerzett, Egerben pedig elvégezte a doktori iskolát neveléstudományból. Évtizedek óta a Veszprém megyei Nagyalásonyban él a családjával, a nagyalásonyi általános iskolában és a Pápai Református Teológiai Akadémián tanít angolt. Az Apáczai Kiadó My English Book tankönyvsorozatának szerzője, tantervkészítő, 2000 óta foglalkozik feladatkészítéssel és zsűrizéssel különböző versenyeken, a megyei pedagógiai intézet és szakszolgálat volt szaktanácsadója, mentor. Nemrég jelent meg első regénye, a Tainted Love. 1996 óta Nagyalásony és a szomszédos Dabrony református és evangélikus gyülekezetének kántora, a Pápai Református Teológiai Akadémiának ettől a tanévtől pedig nemcsak tanára, hanem hallgatója is, szeptemberben kezdte el a teológia szakot.

Azon túl, hogy kritizálta a minősítési rendszert, konkrét problémájuk is volt a portfóliójával?

Az első véleményében azt írta a szakértő asszony, hogy a tematikus terv nem felel meg az előírásoknak, két helyen megsértettem az anonimitást, és írjam át a különleges bánásmóddal kapcsolatban feltöltött anyagomat. A tematikus tervet átírtam, de a portfólióban benne maradtak olyan dokumentumok, amelyeket kifogásolt. Amikor ezeket javítani akartam, nem tudtam megnyitni a portfóliót, mert a rendszerüzenet szerint erre nem voltam jogosult. Mivel akkor már négy hónap telt el a feltöltés óta, nem emlékeztem rá, hogy pontosan melyik dokumentumokat töltöttem fel. Több dolgot nem értek, például azt, hogy miért lenne az anonimitás megsértése, hogy leírtam a férjem nevét, aki az interaktív tananyagoknak a szerzője, amelyek a könyveimhez készültek.

Fellebbezett. Mi lett az eredménye?

Az utolsó fórumon is elutasítottak. Leírták, hogy van, ami továbbra sem felel meg az előírásoknak, de aztán kibújt a szög a zsákból, mert a levél így folytatódot: „a kolléganő nem volt hajlandó komolyan venni a feladatát, azt gondolom, hogy ellenállását nem a portfóliós felületen kellett volna kiélnie, erre a szakszervezeti mozgalom a megfelelő hely”. Egyébként elismertem a hibáimat, volt, amit tényleg másképp kellett volna csinálnom.

Újra nekifut a portfólió feltöltésének?

Igen, befizettem azt a több mint hetvenezer forintot az ismétlő eljárásért. Arra is figyelmeztettek, hogy amennyiben nem töltöm fel a portfóliómat a megadott határidőre, megszűnik a munkaviszonyom. Nem értek egyet ezzel az egész rendszerrel, ellenkezik az elveimmel, de azt a tanácsot kaptam, hogy készítsem el, ne foghassa rám senki, hogy nem vagyok képes megcsinálni.

Mit tart rossznak a jelenlegi minősítési rendszerben?

A portfólió elkészítése sok-sok felesleges adminisztrációt igényel, és ami még fontosabb, egyáltalán nem tükrözi a pedagógus személyiségét. Szokták mondani, hogy a papír mindent elbír. Hát nemcsak a papír, hanem az elektronikus felület is! Hallottam, és ezt különböző Facebook-csoportokban is megerősítették, hogy sokan mással íratják meg a portfóliójukat. Vagyis ezt az egészet el lehet hazudni – ahogy néhányan meg is teszik –, ugyanakkor nagyon becsületesen is meg lehet csinálni, de akkor meg ott a veszély, hogy ha minden jót megírok magamról, az önfényezésnek tűnik. Ha őszinte vagyok, az lehet, hogy nem tetszik nekik. Ha meg nem vagyok őszinte, az meg önmagamnak esik rosszul.

Mit kellene tartalmaznia a portfóliónak?

Szerintem egy szakmai önéletrajz, például az Europass elég lenne, abból úgyis kiderül, hogy az ember mit tanult, milyen végzettségei vannak, hol dolgozott, milyen egyéb kompetenciái vannak. Ehhez lehetne csatolni maximum tíz szabadon választott dokumentumot, amely tényleg tükrözné a pedagógus egyéniségét. Az is árulkodó lenne, ki mit tart fontosnak. Sokaknak nem tetszene, de szerintem célravezető megoldás lenne, ha a minősítését kérő pedagógust háromszor meglátogatná egy bizottság – előre nem egyeztetett időpontokban. Azért három alkalommal, mert mindenkinek lehet rossz napja, de ha valaki háromból kétszer sem tud jó órát tartani, az azért árulkodó. Ezzel igazán hiteles képet lehetne kapni arról, hogy egy pedagógus milyen hatékonysággal végzi a munkáját, milyen a hangulat az órákon, milyen az egyénisége. Most előre tudjuk, mikor jönnek órát látogatni. Létezik olyan tanár, aki egy hónapos felkészülés után nem tud megtartani két órát úgy, hogy az elfogadható legyen?

Vagyis kirakatórákat tartanak a pedagógusok?

Bizony ez többször előfordul. Kollégák azt is megírták ezeken a fórumokon, hogy a gyerekek csodálkoztak, hogy „jé, a bemutatóórán használtuk az interaktív táblát, pedig máskor soha nem szoktuk”. Máshol három hétig gyakorolták, hogyan kell majd csoportmunkában dolgozni. Azzal egyetértek, hogy valamiféle portfólió kell, de nem vagyok biztos abban, hogy pl. az óravázlatokból kiderülhet, ki mennyire jó tanár. Rengeteg ilyet írtam, benne voltam az országos kerettantervet bíráló bizottságban, és örültem, hogy sok javaslatom bekerült a végleges változatba, de igazából nem ezen múlik az oktatás hatékonysága. A kerettanterv csak egyfajta mankót jelent a pedagógusnak.

Azt írta a blogján, nem ért egyet azzal, hogy az életpályamodell alapján a fizetésük a munkában eltöltött évek után arányosan emelkedik.

Nem a kor a meghatározó. Persze bizonyos számú év után emelkedjen az ember fizetése, mert azért a hűséget is lehet díjazni, de nem vagyok arról meggyőződve, hogy valaki attól, mert idősebb, jobban dolgozik, mint egy fiatal, aki egyébként könnyebben hatást tud gyakorolni a gyerekekre, már csak életkora miatt is. Magasabb bért kellene adni a fiatal, magas színvonalú munkát végző pedagógusoknak. Mondjuk öt év szakmai tapasztalattal miért ne kaphatnának olyan fizetést, mint egy ötvenes kolléga, ha sikeresen dolgoznak, szeretik őket a gyerekek, s hatással vannak a tanítványaikra? Különben is, a fiataloknak ott a családalapítás, az otthonteremtés, az komoly feladat. Az jutott eszembe, hogy amikor idekerültünk Nagyalásonyba, egy szakfelügyelő azt mondta a pedagóguspályáról, hogy az ember az első tíz évben akar, de nem tud dolgozni. A második tíz évben akar is és tud is, a harmadik tíz évben pedig nem is akar és nem is tud. Tegnap újragondoltam ezt, és arra jutottam, hogy az első öt évben a pedagógus akar, de nem tud dolgozni. A következő tizenöt - húsz évben tud is, akar is. Aztán elérkezünk a harmincadik évig, amikor már nem akar dolgozni, de még tud. A pálya vége felé pedig már nem is akar meg nem is tud. Szerintem ez nagyjából körvonalazza az életpályamodellt.

Melyik lépcsőfoknál tart?

Én most annak a határán vagyok, hogy nem tudom, akarok-e dolgozni. De még tudok!

Az elmúlt két hónapban közbeszéd tárgya lett a tanárhiány, a Klebelsberg Központ szerint azonban nem súlyos a helyzet, bár azt még ők is elismerték, hogy a kisebb településeken gond lehet. Gyakorló pedagógusként érzékeli a tanárhiányt?

Augusztus végén még nem tudtuk, lesz-e matematika, fizika és kémia szakos tanárunk, és énektanárunk sem volt még. Az utolsó pillanatban egy nyugdíjas matematika-fizika szakos tanárnő elvállalta a munkát, de ő a nyugdíj mellett csak alacsony óraszámban taníthat, így nagyon csekély összeget keresett volna. Volt benne annyi bátorság, hogy azt mondta, neki ennyi pénzért nem éri meg Pápáról Nagyalásonyba utazni, így végül egy kicsit magasabb összeget ajánlottak neki. Énektanárunk is lett, de kémiatanárunk továbbra sincs, a hatodikosoknak pedig a magyar- közművelődés-informatika szakos férjem tanítja a matematikát. Rengeteg szaktanár hiányzik, főként a vidéki általános iskolákból és a szakmunkásképzőkből. Kevés a természettudományi szakos, az informatikatanár, és persze a nyelvtanárokat is ide kell sorolnom.

Mivel lehet visszaterelni a pályára a nyelvtanárokat?

Nem akarom megbántani a kollégákat, de kevés a nyelvtanárok között az igazán odavaló. Aki nagyon jól tud idegen nyelven és nagyon jó tanár, az általában kap ajánlatot vagy egy menő gimnáziumból, vagy akár egy egyetemről. Azok közül pedig, akik maradnak például az általános iskolákban, sokan nem megfelelő módszerekkel dolgoznak. Amikor az Apáczai Kiadónak készítettem tankönyveket, nagyon sok bemutatóórát láttam és tartottam. Megdöbbentem, amikor azt tapasztaltam, hogy volt olyan, aki az én könyveimből is teljesen frontális órát tartott és a nyelvtant kérdezte ki. Hiába épül az összes tankönyvem a kommunikációközpontúságra és a kooperatív technikákra, a tanórákat a pedagógus személyisége határozza meg. A más iskolákból hozzánk érkező diákoktól meg szoktam kérdezni, mit szoktak csinálni nyelvórán; van, ahol nyelvtant magoltatnak velük, és van, ahol szinte semmit.

Ezért van olyan kevés diáknak nyelvvizsgája? A legjobb nyelvtanárok egész egyszerűen elhagyták a pályát?

Nem szeretnék általánosítani, de ez valószínűleg szerepet játszik. A Pápai Református Teológiai Akadémián is tanítok, már tizenkilenc éve, és azt tapasztalom, hogy sokszor úgy érkeznek hallgatók a gimnáziumokból, hogy nem tudnak rendesen angolul. Azt szokták mondani, hogy azért nem, mert négy év alatt négy-öt tanáruk is volt, mindegyik mást akart és más módszerekkel tanított. Vagyis nagy a fluktuáció. Az igazán jó nyelvtanárok olyan iskolában tanítanak, ahol pedagógusként jól érzik magukat.

És mi kell ahhoz, hogy valaki jól érezze magát tanárként?

Például én a teológián azért érzem magam annyira jól, mert tőlem egy dolgot várnak el: hogy a hallgatónak meglegyen a nyelvvizsgája, hiszen a diplomához az kell. Abból tanítok, amiből akarok, olyan tanmenet alapján, ami alapján akarok, s azt nem kell bemutatnom. Nem kell naplót írnom sem, anélkül is elhiszik, hogy megtartottam az óráimat. Megbíznak bennem. Persze a hallgatók is motiváltak, hiszen érdekük, hogy megszerezzék a nyelvvizsgát. A közoktatásban nem ez működik. Pedig jobban éreznék magukat a tanárok, ha szabad kezet kapnának, ha megbíznának bennük, ha elismernék, hogy ők a szakemberek, de cserébe természetesen eredményeket várnának el tőlük. Nyilván egy falusi iskolában más lenne az elvárás, mint egy elit gimnáziumban.

A nyelvórák számán is emelni kellene?

Most heti három óra kötelező az általános iskola felső tagozatán. Persze lehet négyet is tartani, ha van rá lehetőség, szerencsére nálunk is van olyan osztály, ahol heti négy angolóra van. Nagyon sokan azt hiszik – különösen a szülők –, hogy ha már óvodában elkezdjük a nyelvoktatást, az nagyon hatásos. És részben persze az, mert az artikulációs bázis kisgyermekkorban még nem zárul le, vagyis a kiejtés ekkor rögzülhet. De csak akkor lenne igazán értelme a kisgyerekkorban elkezdett nyelvtanulásnak, ha minden nap találkoznának a célnyelvvel. A kilencvenes évek elején mi is kipróbáltuk, hogy már az első osztályban elkezdtük az angoltanítást – heti egy órában –, de az volt a tapasztalatom, hogy ezek a gyerekek nyolcadikra semmivel nem tudtak többet, mint azok a diákok, akik később kezdték a nyelvtanulást. Hosszú évek tapasztalata alapján mondom: van egy kulcs életkor, amikor minden eldől. Aki 12 évesen megérti, amit nyelvórán tanul, annak nyílegyenes útja van a nyelvvizsgáig. Aki viszont nem, az valószínűleg egész életében kínlódni fog a nyelvtanulással. Éppen ezért hetedik-nyolcadikban kettéválasztanám a csoportokat – aki gyorsabban haladna, annak heti öt órát tartanék, így őket biztosan el lehetne juttatni a nyelvvizsgáig. Ezt ki is próbáltam, heti plusz két órával olyan eredmények születtek, ami ritka egy falusi iskolában. Tavaly négyen alapfokú nyelvvizsgát tettek, egy kisfiú pedig középfokút. Arra különösen büszke vagyok, hogy hárman közülük cigány diákok. Persze ehhez megint csak nyelvtanárok kellenének, no meg persze pénz.