"Jókait és a Bánk bánt levenném a kötelezők listájáról, Az ember tragédiájának is csökken a népszerűsége, izgalma, olvashatósága. A Csongor és Tünde is teljesen élvezhetetlenné vált a középiskolások zöme számára" - mondta az Eduline-nak adott interjújában Fenyő D. György, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola tanára, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke, aki szerint most a lassúságot, a figyelmes, az elmélyülő olvasást kell megtanítani.

Majdnem 40 éve tanít. Sokan mondják, hogy másmilyenek voltak a diákok régen, mint most. Egyetért ezzel? Máshogyan kell tanítani őket, mint 30 évvel ezelőtt?

Igen, persze, hogy mások, ahogy például az én nemzedékem is teljesen más volt, mint az előttem negyven évvel felnőttek. Ezt persze nem mint romlástörténetet írnám le, de nem is mint javulástörténetet. Mégis miben mások? Egy nagyon zárt világban éltek azok a gyerekek, akiket én elkezdtem tanítani a 80-as évek elején, akik számára a tudást, a világról való információkat nagyobb mértékben adta az iskola, mint a mai diákok számára. Most az iskola egy olyan közegben működik, ami sokkal nyitottabb, mint maga az iskola. Tehát az iskola nem kinyit ilyen értelemben, hanem jó esetben hangsúlyokat helyez el, rendet rak a kapott információk között. Ez a tény lényegesen megváltoztatta a gyerekek érdeklődését, az iskolához, tudáshoz, könyvhöz való viszonyát.

A másik lényeges változás, hogy egészen más mennyiségű információ áradt a gyerekekre a 80-as évek elején, mint most. Nagyon fontos tulajdonsága volt az asztali gépeknek, hogy helyhez, ezáltal időhöz kötve lehetett csak használni őket, a mobiltelefonnal azonban a virtuális tér minden pillanatában kíséri az embert. Most, ha azt mondom a gyerekeknek óra végén, hogy a házi feladatot mondjátok el a betegeknek, akkor az a válasz mindig, hogy már kiposztoltuk a csoportba. Ez azt is jelenti, hogy az információkhoz sokkal gyorsabban jutnak hozzá. Az információ gyorsaságából az is következik, hogy sokkal több avuló és kevésbé szelektált információ jut el hozzájuk. Már a narrációban sem választják el, hogy mi a fontos, és mi a kevésbé fontos: régebben az ember elment valahova, elköszönt a családtagjaitól, ott volt, hazatért, és utána tudott mesélni, tehát mire hazaért, megszűrte az információkat és rendbe rakta. Ma pedig nem igazán derül ki, hogy mi fontos és mi nem. A narráció lényege, hogy elmesélem azt, hogy mit láttam Bécsben, és kiemelem azt, ami nagyon jó volt. Egyes részleteket az ember pillanatok alatt megoszt az interneten, vagy elmeséli őket telefonon, és emiatt a lényeg kiemelésére kevésbé vagyunk rákényszerítve.

A Budapest Transzfer Fesztivál egyik előadásán azt mondta, hogy a mai gyerekek aktív figyelme nem haladja meg a 10-15 percet. Mit lehet kezdeni ezzel a ténnyel?

Ez nagyon függ az életkortól, a 10-15 perc az 5-6-7. osztályosokra igaz, később azért ez tolódik. Az igaz, hogy 45 percnyi egyforma tevékenységet nem lehet végezni, vagy csak nagyon ritkán. Magyarórán evidens, hogy állandóan váltani kell: közösen beszélgetünk, párban vagy négyes csoportokban dolgoznak. Az említett életkorban ha kétszer vált az ember, az már jó: három egység, háromszor 15 perc pont megfelel, de azért a nagyobbaknál is szükséges a váltás. Pár éve videóra vettek nálam egy tanórát. A felvételen az volt az érdekes, hogy az operatőr nem tudott egyetlen pontból filmet készíteni, mert végig mozgásban volt mindenki. Ezt összehasonlították egy 60-70-es évekbeli órával, amit fel lehetett úgy venni, hogy a kamerát leállították egy pontra, és onnan vette fel az egész órát. Valószínűleg ez a különbség egy mai óra és egy korábbi között.

Milyen tanórai módszereket igazított és formált a mai diákokhoz?

Például sokkal kevesebb művet lehet venni, azért is, mert így azokkal alaposabban, mélyebben kell foglalkozni. Ha igaz az, hogy nagyon sok információ jut el a gyerekekhez, és igaz az, hogy nem szelektálnak, akkor a hangsúlyos pontokra sokkal nagyobb figyelmet kell szánni. Szerintem most a lassúságot, a figyelmes, az elmélyülő olvasást kell megtanítani. Korábban, a 80-as években iszonyú mennyiségű tudást lehetett átadni, ha most kezembe kerülne egy dolgozat, amit akkor írattam, nevetnék rajta, annyi mindent belezsúfoltam. Ma már azt akarom, hogy pontosan értsék egy-egy korszak jelentőségét, helyzeteit. Információt egyetlen másodperc alatt lehet találni, az információk mögötti lényeget viszont meg kell mutatni a diákoknak.

Három korszakra tudom bontani a saját tanári pályámat: 1981-89 között tanítottam nagyjából egyformán, a 90-es évek egy egészen más pedagógia volt, mert a rendszerváltás utáni felszabadultságban az ember tényleg azt érezte, hogy most meg lehet adni mindent. Ez a 2000-es évek elejéig tartott nagyjából. Ekkor váltottam iskolát, a Berzsenyi Gimnáziumból átjöttem a Radnóti Gimnáziumba, 2004 óta tanítok itt. Akkor radikálisan kellett módosítani mindenféle módszeren. Az egyik, hogy a kooperatív formákat nagyon fontosnak gondolom, azt látom, hogy a gyerekek nagyon szeretik, nagyon hatékony is. Ezek a pármunkák, csoportmunkák, az órán belüli csoportmunkák, otthoni csoportmunkák, projektmunka, ami hetekig vagy hónapokig tart. Egészen új még, hogy a tanulástechnikai módszerekre sokkal nagyobb figyelmet fordítunk, például hogyan kell memorizálni, hogyan kell kiemelni. Legalább fél évig tanítom a jegyzetelést nyelvtanórán, sőt most már azt is, hogy hogyan kell előadást, prezentációt tartami, nagyon sok ilyen praktikus dolgot beépítettem. A kreatív írást is sokkal erősebben próbálom használni.

Ma is vita tárgya a kötelező olvasmányok listája. Mit gondol, jó ez a bizonyos lista?

Sajnos ennek a nagyon kemény listának van egy erős begörcsöltető hatása, mindenki azt hiszi, hogy az érettségire kell. Illetve van valamiféle hagyományhoz való görcsös ragaszkodás, és persze sokakban van egyfajta értékátadási vágy. De hát a mi fejünkben lévő lista is egy egyezség, egy konkrét és korhoz kötött irodalmi kánon. Ezzel együtt azt gondolom, hogy van szükség valamiféle irodalomtörténeti rendre is, és van szükség egy kánonra is, de önmagában az emberek, tanárok, iskolák, szakfelügyelők, szülők, mindenki úgy érzi, hogy muszáj elindulni Homérosztól és meg kell érkeznünk a kortárs irodalomig. Ezen a görcsös ragaszkodáson kellene felülkerekedni.

Mi a baj a kötelezők listájával?

Az életkor talán a legfőbb probléma. De az irodalomtörténeti rend is nehézzé teszi, hogy ne a kilencedikes gyerek találkozzon az ókor műveivel. Itt van egy nagyon nagy elcsúszás. Nem igaz, hogy a 20. század irodalmát nem lehet megérteni Homérosz vagy a Gilgames nélkül, meg lehet érteni, pláne, hogy olvasóként is össze-vissza olvasunk. Persze érthető ennek az irodalomtörténeti rendnek a logikája, de a tananyagszervezés belső logikája és az életkor belső logikája üti egymást. Ez különben egész más a magyar tantárgyban, mint az összes többiben, főleg a reáltárgyakban. Utóbbiban evidensen csak azt szokták oktatni, ami adott életkorban megtanítható. Az irodalomban pedig azt akartjuk átadni, ami az egész magyar kultúrának az öröksége. Az is probléma, hogy ez túl sok anyag. Vannak szerzők, művek, amikről eleve lemondunk, és vannak szerzők művek, amiknél idővel érezzük, hogy le kell mondani.

Problémát okoz még a nyelv is, és ilyen értelemben más a világirodalom meg a magyar irodalom. Utóbbiban eredeti, vagy nagyjából eredeti szövegeket veszünk, a világirodalomban pedig 20. századi műfordításokat. Tehát a világirodalomban Aranynál régebbi nyelven semmit nem szokás olvasni, ma már a Hamletet meg a Szentivánéji álmot sem. Tehát a világirodalomban ez a nyelvi korlát kevésbé érvényesül, mert még Homérosz is Devecseri Gábor hangján szólal meg. Ennyiben a világirodalomnak előnye van.

Mivel egészítené ki a kötelező olvasmányok listáját? És mit húzna ki?

Inkább szűkíteni kellene. Boldogan tanítanám például az Utas és holdvilágot, de a 20. század közepének remek szerzői közül is legfeljebb egyet lehet tanítani. Ráadásul azt lehet megfigyelni, hogy Petőfitől lesz egyáltalán élvezhető a magyar irodalom. És Petőfi kortársai közül is a mai gyerek számára Jókai már szinte olvashatatlan. Ezt nagyon nehéz kimondani, legfeljebb annyit lehet már mondani, hogy ne A kőszívű ember fiait, hanem Az arany embert tanítsák, lehet mondani, hogy ne hetedikben, hanem nyolcadikban, talán azt is lehet mondani, hogy ne hetedikben, hanem tizedikben csak. Azt, hogy Jókai egyáltalán nem tanítható? Nagy felháborodást váltana ki. De ha picit még várunk, akkor hamarosan ki fogják mondani.

Tehát Jókait és a Bánk bánt levenném a kötelezők listájáról, illetve Az ember tragédiájának is csökken a népszerűsége, izgalma, olvashatósága. Ugyanígy sajnos a Csongor és Tünde is mára teljesen élvezhetetlenné vált a középiskolások zöme számára. Az egész listának sokkal inkább húzódnia kéne a jelenkor felé. A mai iskolákban mondjuk Örkény, Ottlik ameddig biztosan eljutnak, ez azért nagyon szörnyű, mert az azt jelenti, hogy 50-60 évvel ezelőtti műveket ismernek legújabbakként. Nem volt ekkora a távolság a hatvanas években, mert akkor egy 5-6 éves művet már olvastak. Csúsznia kell a mai kánonnak is a jelen felé.

Mit csinál azokkal a művekkel, amit minden gyerek utál?

Az 5-9. osztály között nagy boldog szabadságom van, ott mindig kísérletezem, nem hiszem, hogy lett volna két osztály, amelynek ugyanazt adtam volna olvasásra. Ha azt látom, hogy valamit nem szeretnek a gyerekek, vagy tíz éve szerették, most már nem, és jött új, izgalmas könyv, vagy változott az osztály ízlése, változtatok én magam is. A későbbieknél már nehezebb dolgom van, mert ott végképp arra vágynék, hogy nagyobb szabadsággal éljek. De náluk sem szoktam ugyanazt az olvasmánylistát leadni soha, mindig végigbeszéljük a gyerekekkel. Az irodalom olyan végtelenül gazdag, hogy semmi baj nem történik, ha egy osztálynak nem tanítom a Hamletet, helyette a Lear királyt tanulják, vagy ha Kosztolányitól a Pacsira helyett Édes Annát vagy az Aranysárkányt tanítom.

Vegyük a Bánk bánt, amit nagyon nem szoktak szeretni a gyerekek. Előfordult már, hogy kihagytam. Botrányosan hangzik, hogy a Radnóti Gimnáziumban kimarad a Bánk bán. Aztán a lelkiismeretem arra vezetett, hogy pár jelenetet azért végigmeséltem, elolvastuk a negyedik felvonás összecsapását. Próbálkozom szereposztással, jellemek felépítésével, bizonyos csoportok megkaptak egy-egy szereplőt, a csoport egészének kellett instrukciókat adni a szereplőnek, például hogyan öltözzön fel, milyen gesztusai legyenek, mi a jelleme, hogyan beszéljen, hogyan viszonyuljon a többi szereplőhöz. Nemcsak jellemtérképet kellett csinálni, hanem mint színpadi szereplőt kellett felépíteni. De volt, hogy összehasonlítottuk a drámát az operával.

Mennyire vált be?

Közepesen. Valamit megértettek belőle.

Ez univerzálisan használható módszer vagy csak az egyetemi gyakorlókban?

Ami a Radnótiban tanítható, az egyáltalán nem biztos, hogy a többi háromezer iskolában is. Nagyon fontos megéreznie egy tanárnak, hogy milyen az a közeg, amiben mozog, mit értenek a gyerekek és mit nem. Nagyon sok iskolában úgy ahogy van, kihagynám a Bánk bánt. Amit a legjobb harminc középiskolában tanuló gyerek megért, azt azért nem kell rákényszeríteni a másik kétezer iskolára.

Tudja, hogy miket olvasnak a diákjai a kötelezőkön kívül?

Próbálok az ifjúsági irodalommal lépést tartani. Például az ötödikesek egész évben beszámoltak egymásnak arról, mit olvasnak. Gyakran íratok könyvajánlót kedvenc művekről, aztán van, hogy ezek alapján választjuk ki a következő évi kötelezőket. A hatodikosok A Szent Johanna gimit olvassák, a Trónok harcát én is elkezdtem, mert nagyon népszerű. Olyan is volt, hogy a gyerekek választhattak, hogy ki az, aki az Éhezők viadalát olvassa, ki az, aki A katedrálist, ki az, aki az Adrien Mole titkos naplóját.