Az intelligenciahányados fogalmát szinte mindenki ismeri, valódi jelentését és kapcsolatát az intelligenciával jóval kevesebben. Sőt, akik ismerik, azoknak sem feltétlenül egyezik a véleményük.

„Kicsit túlzóan fogalmazva azt mondhatnánk, hogy az intelligenciának legalább annyiféle definíciója létezik, ahány szakértő definiálni próbálja” – e kissé ironikus megállapítás Richard Langton Gregorytól, a University of Bristol neuropszichológia-professzorától származik, és bár természetesen túlzó, rávilágít a fogalom összetettségére. Beszédes, hogy egy 2006-os tanulmányban a svájci Dalle Molle Mesterséges Intelligencia Intézet két kutatója több mint tíz oldalt szentelt a fogalom meghatározásának, pszichológusok, a mesterséges intelligencia kutatásával foglalkozó tudósok, illetve enciklopédiák definícióit vetve össze. Annyi hamar kiderül, hogy a legtöbb forrás az intelligenciát főként a problémamegoldással, a környezetváltozásokhoz való hatékony alkalmazkodással hozza összefüggésbe.

A szellemi képességek és adottságok feltérképezésével és mérésével foglalkozó tudományág, a pszichometria egyik megteremtője, 1965–1967-ben az Amerikai Pszichológiai Társaság elnöke, Anne Anastasi a következőképpen írta körül a fogalmat: „az intelligencia nem egyedülálló vagy egységes adottságunk, sokkal inkább számos funkció ötvözete. A kifejezés képességeink azon kombinációját takarja, amelyek a különböző kultúrákban a túléléshez, illetve a fejlődéshez szükségesek.”

„Az intelligencia a legalacsonyabb formájában akkor van jelen, amikor egy állat vagy egy ember, bármennyire halványan is, de érzékeli az összefüggést a viselkedése és a céljai között” – fogalmazott Jon Driver, a University College London Kognitív Idegtudományi Intézetének egykori igazgatója. „A pszichológusok számtalanszor megkísérelték meghatározni a meghatározhatatlant, s a leginkább elfogadható definíciók szerint az intelligencia az a képességünk, amelynek segítségével az új helyzeteket értelmezzük, illetve képesek vagyunk alkalmazkodni hozzájuk. Az a képességünk, amelynek segítségével különböző feladatokat tudunk megoldani, mint például az emberi kapcsolatok mibenlétének értelmezését, s az intelligencia mértéke egyenesen arányos a szóban forgó kapcsolat összetett, illetve absztrakt voltával.” A Mensa magyar nyelvű IQ-tesztjét itt próbálhatjátok ki.

Akkor mit mér az IQ-teszt?

Az első jelentősebb, mentális képességeket mérő vizsgálatokat a császárkori Kínában végezték el, a modern tesztek pedig a XIX. századi Franciaországban jelentek meg először. Bár az intelligenciahányados kifejezés William Stern német pszichológustól származik, az első tesztet Alfred Binet, Théodore Simon és Victor Henri dolgozták ki 1905-ben. Ez elsősorban a szóbeli képességekre koncentrált, s az volt a célja, hogy az iskolás gyerekek közül kiszűrje azokat, akiknek a szellemi képességei elmaradtak az átlagtól. A Binet–Simon néven is ismert teszt a gyerekek mentális életkorát határozta meg: ha például egy hatéves gyerek minden olyan feladatot sikeresen megold, amit a hatévesek általában, de semmi többet, akkor a mentális és a biológiai életkora megegyezik.

Binet már akkor hangsúlyozta, hogy a skála csak korlátozott mértékben használható, az intelligencia terén megmutatkozó rendkívüli sokszínűség feltérképezéséhez további vizsgálatokra van szükség, amelyek minőségi, nem pedig mennyiségi módon közelítik meg a kérdést. A Binet–Simon-tesztet 1916-ban Lewis Terman amerikai pszichológus, a Stanford Egyetem munkatársa dolgozta át, ennek lett az eredménye a Stanford–Binet-teszt, amelyet többszöri felülvizsgálat után napjainkban is alkalmaznak. Jelenleg az ötödik változata (SB5) van érvényben, talán egyik legfőbb változása az 1986-ban bevezetett pontozásos rendszer, amely a korábbi, az életkoron alapuló összehasonlítást váltotta le. A jelenlegi pontrendszer az átlagtól való eltérést jelzi. Az átlagos intelligenciahányadost a Stanford–Binet 90–109 pont közé „lövi be”, a teszt kitöltésével azt lehet megállapítani, hogy az adott alany hol helyezkedik el a skála szélsőértékeihez képest.

Ahány kutató, annyi szokás

Az elmúlt több mint egy évszázad során azonban több módszer – és velük párhuzamosan több elmélet – alakult ki az intelligencia kutatásával kapcsolatban. Egyes vizsgálatok a vizuális képességekre helyezték a hangsúlyt, mások a verbális adottságokat igyekeztek szondázni. Léteznek tesztek, amelyek a matematikai képességeket, mások a térbeli érzékelést, a szövegolvasást, a szókincset, az emlékezőképességet vagy az általános tudást vizsgálják, de olyan is akad, amelyik az absztrakt fogalmakkal és a gondolkodásmód feltérképezésével próbál fényt deríteni az alanyok mentális adottságaira, képességeire.

A különböző módszerekkel kapott eredményeket és azok összefüggéseit elemezve a brit Charles Spearman 1904-ben megalkotta az „általános tényező” fogalmát, amelyet az angol „general factor” kifejezés első betűjét használva egyszerűen g-nek nevezett el. Spearman feltételezte, hogy a különféle IQ-tesztek közül az képes a legjobban mérni a g-t, amelyik a legerősebb korrelációt mutatja a többi teszt eredményével. Bár a vélemények megoszlanak a tényezővel kapcsolatban, Spearman követői azt vallják, a g a valódi (jellemzően genetikus háttérrel magyarázott) intelligencia mérőszáma. A pszichometria egyes kutatói szerint azonban a g egy teljességgel mesterséges fogalom, és nem vonatkoztatható a tényleges, természetes intelligenciára.

Közel 40 évvel Spearman munkássága után Raymond Cattell brit származású amerikai pszichológus kettébontotta az általános intelligencia fogalmát, és a kognitív képességek két típusát határozta meg. Az egyik az úgynevezett fluid, vagyis változó intelligencia, amelyet felhasználva új problémákat oldunk meg, a másik, a „kikristályosodott”, állandósult intelligencia, amely az egyén oktatási hátterében és tapasztalataiban gyökerező, tudásalapú képesség. Ennél is tovább ment John L. Horn, aki 1966-ban kiszélesítette Cattell modelljét, és csaknem tíz tényezőt határozott meg, amelyek az intelligencia különböző formáit különítik el. E két kutatás mentén elindulva John B. Carroll 1993-ban egy háromszintű, hierarchikus rendszert javasolt, amelynek különböző szintjei a különböző intellektuális képességeket jelölik. A legalacsonyabb szinten a specializált adottságok szerepelnek (például, hogy valaki milyen pontossággal tudja kibetűzni a szavakat), a legmagasabb szinten pedig a spearmani általános intelligencia helyezkedik el. A három kutató munkáját 1999-ben egyesítették, és ezzel létrejött a Cattell–Horn–Carroll-elmélet, amelynek talán a legnagyobb befolyása volt a mai IQ-tesztek kialakulására.

Nincs is olyan, hogy IQ?

A fenti megközelítést látszik alátámasztani egy egészen friss kutatás eredménye is. A New Scientist című tudományos folyóirat munkatársai két évvel ezelőtt kiterjedt vizsgálatot kezdeményeztek több mint százezer ember letesztelésével. A kérdéseket 12 különböző tesztbe foglalták, amelyek a kognitív képességeket, a memóriát, a gondolkodást, a figyelmet és az előzetes gondolkodás, tervezés képességét szondázták. A tavaly év végén publikált eredmények szerint az intelligencia így, egyetlen számmal kifejezve nem határozható meg, szellemi képességeinket legalább három eltérő természetű vizsgálat eredményeinek összevetésével lehet megbízhatóan körülhatárolni. Mivel különböző szellemi funkciókért más és más agyterületek felelnek, a kutatók különálló tesztekkel vizsgálták a rövid távú memóriát, a gondolkodást, valamint a szóbeli képességeket.

„Amikor a világ egyik legösszetettebb dolgát, az emberi agyat vizsgáljuk, képtelenségnek tűnik, hogy az intelligenciát egyetlen mérőszámmal jelezni lehessen” – jelentette ki Roger Highfield, a kutatási anyag egyik szerzője. „Mindannyian ismerünk olyanokat, akiknek remek az emlékezőtehetségük, de nem feltétlenül a legnagyobb gondolkodók, vagy akiknek kiváló nyelvi adottságaik vannak, a memóriájuk viszont kevésbé acélos. Az eredményeink alapján kijelenthetjük, hogy nincs egyetlen olyan szilárd mérőszám, amely az emberek intellektusát minden tekintetben képes lenne reprezentálni.”

A rendkívül sokszínű eredményeket elemezve a kutatók arra jutottak, hogy egy ember szellemi képességeinek megállapításához legalább háromféle vizsgálat eredményeit kell összevetni. „A rövid távú memória, a gondolkodás/érvelés képessége, valamint a szóbeli adottságok mind befolyásoló tényezők – fejtegette Highfield. – Nincs egyetlen, mindenek felett álló adat vagy mérési eredmény, amely magyarázatot adna a tesztek közötti hatalmas eltérésekre.” A kutatási anyag mélyebb elemzése során önkéntesek agyát vizsgálták mágneses szkennerek segítségével, miközben a megfigyeltek teszteket töltöttek ki. Azt tapasztalták, hogy a három eltérő típusú intelligenciát igénylő feladatok megoldása során az agy különböző területei aktívak.

Látható tehát, hogy a különböző IQ-tesztek, amelyek közül számtalan verzió elérhető az interneten kitölthető formában is, valószínűleg nem fognak sziklaszilárd eredményt adni magunk vagy mások szellemi képességeiről, ahhoz ugyanis, hogy pontos képet kaphassunk, többféle módszerrel kell próbára tennünk az intelligenciánkat. Nem véletlen, hogy az állásinterjúk és alkalmassági vizsgálatok során bevetett IQ-tesztek kevésbé az alanyok tényleges intelligenciájának mérésére, sokkal inkább a kognitív képességeik meglétére fókuszálnak. Ezért érdemes alaposabban tájékozódni, hogy egy-egy vizsgálat során pontosan melyik teszt milyen változatát alkalmazzák, és ennek fényében értékelni a kapott eredményt. 

Istvánffy Dávid

Cikkünk a Campus Plusz 2013 című kiadványban jelent meg. Rendeld meg a www.hvgplusz.hu oldalon.

Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is, és nem fogsz lemaradni a fontos hírekről!