Egyre több óvodába és iskolába kerülő gyereknél jelentkeznek tanulási, kommunikációs és szociális nehézségek - a pedagógusok szerint nem véletlenül. A túl korai és túlzott képernyőhasználat komoly hatással lehet a fejlődésre, és ezt már friss kutatások is alátámasztják.
Az Egyesült Királyságban a kétéves gyerekek 98%-a néz képernyőt egy átlagos napon, méghozzá több mint két órán át, miközben a három–öt évesek közel 40%-a már a közösségi médiával is találkozik - írja a The Guardian. A kormány a riasztó adatok miatt január elején bejelentette, hogy áprilisban új iránymutatást ad ki az öt év alattiak képernyőhasználatáról.
Tanítók beszámolói szerint egyre több gyerek érkezik úgy iskolába, hogy nehezen tud nyugton ülni, ceruzát fogni vagy összefüggően beszélni. Egy coventryi iskola vezetője szerint a gyerekek kreatív tevékenységek során is gyakran telefonokat és kontrollereket „alkotnak” kartonból – egyszerűen ez vált számukra a legismerősebb tárggyá.
Friss kutatás szerint jóval kevesebb szót mondhatnak ki a sokat képernyőző kétéves gyerekek
Más pedagógusok azt tapasztalják, hogy a gyerekek gyorsan frusztráltak lesznek, ha egy feladat nem azonnali sikerélményt ad. A kirakók, az építőjátékok vagy a csapatmunka nehezebben megy, romlott a szem–kéz koordináció és a problémamegoldó képesség is. Emellett a közös játék és az együttműködés alapjai is hiányozhatnak, mivel sok gyerek elsősorban egyedül, digitális eszközön játszik.
A kutatások is megerősítik ezeket a tapasztalatokat. Egy 2025-ös új-zélandi vizsgálat szerint azok a gyerekek, akik napi 90 percnél többet töltöttek képernyő előtt, négy- és nyolcéves korukban is gyengébb szókincset, kommunikációs és számolási készségeket mutattak. Azoknál, akik akár napi öt órát is képernyőztek, kétszer gyakoribbak voltak az érzelmi és viselkedési problémák.
Nem véletlen, hogy az Egészségügyi Világszervezet szerint a kétévesnél fiatalabb gyerekeknek egyáltalán nem lenne szabad képernyőt használniuk, a négy év alattiaknál pedig napi egy óra lenne a felső határ. Szakértők szerint ma már nem az a kérdés, hogy jelen van-e a képernyő a gyerekek életében, hanem az, hogy a szülők és az oktatási rendszer kapnak-e elég gyakorlati segítséget ahhoz, hogy csökkentsék a hosszú távú kockázatokat – mielőtt azok végleg beépülnek a gyerekek fejlődésébe.



