Az Egyesült Államokban évtizedek óta éles vita folyik arról, hogy hangzástanból vagy egész szavakból kiindulva érdemes a gyerekeket megtanítani olvasni. Most New York állami iskoláiban egy módszertani szigorítással lényegében eldöntenék ezt a kérdést, ugyanis a polgármester feltornázná a megapolisz fiataljainak olvasási képességeit, amit saját érintettsége is motivál. A szóképes módszerrel korábban idehaza is megpróbálkoztak, de nem aratott túl nagy sikert.

Az erőteljesen központosított magyar oktatással összevetve meglepő, de leginkább az igazgatók körében váltott ki ellenérzéseket New York város új olvasástanulási programja. A megapolisz állami fenntartású iskoláiban ugyanis előírják mostantól, hogy csak háromféle, tudományosan igazoltan működő módszerrel lehet a diákokat olvasni tanítani, a város polgármestere ezzel szeretne a fiatalok elég rossz olvasni tudási számain javítani.

Mindez azért jelentős változás, mert New Yorkban az igazgatóknak eddig hagyományosan nagy szabadságuk volt a tananyag összeállításában. (Hazánkból nézve a szokatlanságot fokozza, hogy mindebben nem egy kormányzati, hanem egy városi rendelet korlátozza őket.) A tankerületek felének már most szeptembertől, a többinek 2024-től kell becsatlakoznia. A New York Times cikke szerint ez alól csak azok az iskolák lehetnek kivételek, ahol a diákok 85 százalékának már megfelelőek az olvasási készségei, ezt pedig alig 20 iskola ugorja meg.

A városban ugyanis tényleg rosszak az olvasási készségek statisztikái, – mint a CBS News összefoglalta – harmadikostól nyolcadikos korig a diákok 51 százaléka elbukik az olvasási teszteken, ez a szám a fekete diákok esetén 64, a spanyol származásúaknál pedig 63 százalék. Eric Adams polgármester arról beszélt, hogy nem engedik, hogy még egy Eric azzal üljön az osztályteremben, hogy annak örül, ha a tanár nem szólítja fel. A városvezető egyébként maga is diszlexiás, gyerekkorában sokat bántották is, mert nem tudott olvasni.

Durvább, mint az abortuszvita

A sztori idáig nem lenne olyan érdekes, elvégre csupán egy szakmai módszertani szigorítás történt. Ugyanakkor az Egyesült Államokban történetileg darázsfészek az olvasni tanítás kérdése. A köznyelvben csak „reading wars”-ként (olvasási háború) ismert vita lényege, hogy hangzástanra, azaz a hangok és a betűk közti kapcsolatra vagy pedig rögtön egész szavakra kell alapozni az olvasni tanítást. Ez előbbi, a magyarhoz is hasonlóbb módszer a régebbi: egészen konkrétan az USA-ban az 1690-ben kiadott „New England Primer” nevű első vonatkozó tankönyv már ezt tartalmazta. Ennek a lényege az, aminek elsőre tűnik, meg kell tanítani a diákokat, hogy az egyes betűket hogy kell kiolvasni és ebből lehet előbb rövidebb, majd egyre hosszabb szavakat összerakni.

Az 1800-as évektől viszont az „amerikai oktatás atyjaként” is ismert Horace Mann vezetésével elkezdett terjedni a másik, egész szavas megoldás. (Ez idehaza globális, illetve szóképes módszerként is ismert.) Fontos, hogy az angolban, ahol egy-egy leírt betűnek számtalan kiejtése lehet, a magyarhoz képest egészen más a hangzástan szerepe, ott nem csak betűk, hanem betűkapcsolatok kiejtését is meg kell tanítani ilyenkor, vagy fordítva a k-hangról meg kell tanulni, hogy az leírva lehet c, k, ck vagy ch is (ezért szinte lehetetlen szinkronizált amerikai filmekben értelmesen átültetni az amerikai betűző versenyeket magyarba). Éppen ezért jelent értelemszerűen nagyobb tanulási terhet is, mint mondjuk nálunk. Mann is azért kezdte el a hangokból és betűkből kiinduló módszer helyett az egész szavakkal indító megoldást terjeszteni, mert félt, hogy a hangzástan elvonja a gyerekek figyelmét a szavak jelentésétől.

A módszer hamar népszerű lett és rengeteg iskolában úgy kezdték el az olvasás oktatását, hogy a gyerekekkel eleinte kinézet alapján memorizáltatták szavak leírását, összekötve azokat a jelentésükkel. Ez a módszer olyan megoldásokkal dolgozik még, mint hogy képek és a kontextus segítségével segítségével találják ki az adott szavak jelentését, az ismeretlen betűket és szavakat pedig ugorják át. (Eredetileg egy siket gyerekek olvasásoktatására használt módszeren alapszik, bár mára kutatások kimutatták, hogy ők is használnak hangzástant a jelnyelv tanulásához.) Ennek a megoldásnak az elméleti háttere azt feltételezi, hogy a beszédhez hasonlóan az olvasási készség magától kialakul a fiataloknál (ezt azóta sokan megkérdőjelezték, hogy valóban így lenne) és a tanulók közben el tudják majd sajátítani a hangzástani háttérismereteket is, illetve a szókincsük bővülésével fel tudják ismerni a nyelv szabályait és mintáit az újak kiolvasásához.

Az 1950-es évekre az Egyesült Államokban ez a módszer lett az elterjedt. Majd egy 1955-ben megjelent könyv, a „Why Johnny Can’t Read—and What You Can Do About It” (Miért nem tud Johnny olvasni  – És mit tehetsz ezzel kapcsolatban) utána óriási port kavart. Ennek szerzője, Rudolf Flesch ugyanis azt kezdte feszegetni, miért olyan rosszak az amerikai olvasásoktatás eredményei és az volt az elmélete, hogy ezt elsősorban a direkt, szisztematikus hangzástani oktatás hiánya okozza. Gyakorlatilag a könyv körüli felhajtás indította el az egész „reading wars”-t. Egy, a The Atlantic 1997-es cikkében nyilatkozó kaliforniai törvényhozó arról beszélt, az erről szóló élénk vita rosszabb, mint az abortusz körüli.

Vita lezárva?

A 60-as években a terület további kutatásával egyre bizonyítottabbnak látszott, hogy a teljes szavas megoldás nem igazán működik és egyre többen kezdték el a hangzástani megoldást pártolni tudományos körökben is és sürgetni, hogy a közoktatás is ezt a módszert használja. Ám egy ideig kevés sikerrel, a 70-es és a 80-as években – mint azt a Lexia írása felidézi – az amerikai állami iskolákban a teljes szavas megoldás maradt az elterjedt módszer, közben az olvasni tudási adatok stagnáltak.

Közben a kilencvenes években Kaliforniában elindult egy kísérlet a kettő közti szintézisre „balanced literacy” (kiegyensúlyozott olvasni tudás) néven. Ez nem csak a készségalapú és jelentés-központú megoldásokat próbálta meg ötvözni, de a tanári vezetésű és önálló, illetve csoportmunkás feldolgozási módokat is. Mára ez a módszer egy kifejezetten tanárfüggő, a diákok igényeire szabott és az olvasást megszerettetni hivatott módszerként ismert. És mostanra ez lett a legnépszerűbb módszer az Egyesült Államokban, egy felmérésen a tanárok 72 százaléka mondta, hogy leginkább ezt alkalmazza.

A diákok egy részénél működhet is ez a módszer, ugyanakkor lévén, hogy tanáronként egyedi megoldásokkal dolgozik, az eredményessége nagyon vegyes. Viszont miután ebből hiányoznak a klasszikus strukturált tudásátadási formák, például a diszlexiás diákoknál nem tűnik hatékony megoldásnak.

Mára a vita leginkább kiegyensúlyozott olvasni tudás kontra tudományos olvasni tanításként ismert, amelynek nem csak a nagyon sokféleképpen értelmezhető első fele nem teljesen egyértelmű, hiszen a téma tudományos háttere is értelemszerűen szerteágazó. Mindenesetre ez utóbbi a hagyományosabb megközelítés, amely mára már jóval többről szól, mint hogy tanítsanak hangzástant, alapvetően az olvasni tanulás agyi folyamataiból indul ki. Amit számos elemre bont le, a fonológiai tudatosság (azaz, hogy le tudjuk bontani a szavakat szótagokra és hangokra) mellett például szókincsre, nyelvi struktúrákra, háttértudásra és így tovább.

A vitában már részben korábban is állást foglalt New York városa, amikor már tavaly előírta, hogy idéntől az általános iskolákban hangzástanra épülő oktatási módszert vezessenek be. A mostani döntés azonban ennél is konkrétabb, azzal, hogy háromféle konkrétan meghatározott módszert lehet használni, sokak szerint a jelenlegi formájában vége lehet a sokféle megoldással dolgozó „kiegyensúlyozott” olvasásoktatásnak.

A háromféle módszer egymástól is különbözik és nem csak a hangzástanra épít, sőt, az elsőből ki is marad ez a rész, azt ezért külön ki kell egészíteni vele. Ez a változat inkább az értő olvasás háttérismereteire gyúr, míg a második kifejezetten erőteljes hangzástani és írási résszel bír. Ez például társadalomtudományi szövegekkel is dolgozik, míg a leghagyományosabb harmadik kifejezetten olvasni tanításhoz szántakkal. A legtöbben első körben ezt is választották, bár többen aggódtak a szövegeik sztereotíp tartalmai miatt. Hogy mindezzel sikerül-e érdemben javítani a new york-i diákok olvasási készségein, az az elkövetkező években kiderül. Az azonban biztos, hogy a tengerentúlon most több tízezer diák oktatása fog alapjaiban megváltozni.

A cikknek erre a pontjára az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés: mit alkalmaznak a többi angolnyelvű országban. Nos, a teljes szavas modell a 80-as, 90-es években Kanadában, Új-Zélandon és Nagy-Britanniában is elterjedt és népszerű lett. Azóta azonban az Egyesült Királyságban például már olyannyira hangzástan-alapú az oktatás, hogy 2012 óta első osztály végén kötelező tesztet is végeznek belőle a diákokkal. Sőt, tavaly év elején egy tanulmány a szigetországban épp a hangzástanra helyezett túl nagy fókuszt kifogásolta, nehezményezve, hogy miért nem adnak nagyobb mozgásteret a tanároknak a módszerek terén, akikre túl nagy nyomást helyez a diákok felkészítése erre a tesztre. Mindenesetre a brit oktatási tárca akkor határozottan kiállt a módszer mellett, amely szerintük a leghatékonyabb módszer és a hangzástani teszt bevezetése óta 58-ról 82 százalékra nőtt a megfelelő olvasási készségekkel rendelkező elsősök aránya.

Nálunk is megpróbálták

„A globális olvasástanítás az USA-ban sem vált be” – írta Adamikné Jászó Anna a Magyar Nemzet 1985 április 15-i számában. Ebben idéz egy, Flesch könyvéről a lapban megjelent cikket, hozzátéve: ez újdonságot jelentett. „Eddig ugyanis azt gondoltuk, hogy a globális olvasástanítási módszer alkalmazása az adott nyelv szerkezetétől és helyesírási rendszerétől függ, tehát a magyarhoz nem illik, viszont illik az olyan szerkezetű és helyesírású nyelvhez, mint az angol vagy a francia. Most pedig megtudtuk, hogy a globális módszer gondokat okozott az angol nyelvű országokban is” – fogalmaz akkori írásában.

Bár nem igazán terjedt el, a szóképes módszer bevezetésével ugyanakkor korábban idehaza is megpróbálkoztak. Adamikné egy 2001-es írásában felidézi: az 1978-as tanterv olvasástanítása bevezette a globális előprogramot a hagyományos előkészítés helyett. Cikke szerint ekkor a szóképes olvasással együtt járt a néma olvasás azonnali előtérbe helyezése és a hangoztatás háttérbe szorítása, illetve a szótagoló olvasás eltörlése is. Minderről a módszerről ő nagyon sommás véleménnyel ír: „Egy tudományosnak mondott burokban kijelentették, hogy nem tanítanak!” A kísérletre úgy emlékezik vissza, hogy az nálunk hamar ellenállásba ütközött: „Akkoriban a budai képző gyakorlóiskolájában Bihari János robbantott bombát: mivel az elsősök még áprilisban sem olvastak, leállíttatta a legszélsőségesebb módszert.”

Ezután leírása szerint találkozott Flesch könyvével, majd később annak folytatásával is és ekkor rájött, hogy a tengerentúlon is óriásiak a viták az olvasási módszerek körül. Visszaemlékezése szerint ekkor az is kiderült, hogy már korábban is voltak idehaza kísérletek a globális módszer bevezetésére, de „nem találtak különösebb visszhangra”. A Magyar Nemzetben megjelent cikkének, melyet megelőzőtt Lőcsei Gabriella írása a könyvről, már lett visszhangja, ám nagyon átjön belőle, hogy hazánkban ez egy másfajta politikai rendszerben zajlott le, mint a tengerentúlon. „A következmény az lett, hogy az OPI-ban (az 1990-ig működő Országos Pedagógiai Intézet, ahol a tantervekkel is foglalkoztak – A szerk.) összehívtak egy hatalmas értekezletet, amire minket „elfelejtettek” meghívni” – fogalmaz. Hozzátéve: végül mégis elmentek, ahol őket rosszindulattal vádolták, de szövege alapján „a tényekre – akkor sem, később sem – nem reagáltak, vita sosem volt”.

2001-es szövegében azt írta, a legnagyobb vétséget a hangoztatás elsődlegességének eltörlésében látja, és ekkor helyzetleírása szerint még forgalomban volt olyan könyv, amely szerint csak a tanulók által magukban már megértett szavakat érdemes kiolvasni. Ezt akkor úgy értékelte: a szótagokra bontott szavak bevezetése ellenére még élt a gyakorlatban az 1978-as irány is. A rendszerváltás után leírása szerint azzal, hogy szabadon lehetett tankönyveket publikálni, „az összes 1989 utáni ábécé visszaállította a szótagolást”. Azóta bár tankönyveket továbbra is ki lehet adni, a közoktatásban akkreditált kiadványok számát erősen beszűkítették. Ugyanakkor a magyar NAT-ban betűtanítással, betű-hang azonosítással és szótagolással kezdődik az olvasás tanítása. Hogy utána mennyire sikerül a fiatalokat a megfelelő szövegértésre is megtanítani, arról épp a minap jött ki egy friss statisztika.

(Kiemelt kép: Aaron Burden, Unsplash)