Azzal, hogy a kereszténydemokraták hitbizománya lett az oktatás, a magyar iskolarendszerben garantált a változások sorozata. A régi-új reformjelszavak: kötelesség, rend, erkölcs, nemzet- és hazaszeretetre nevelés -írja a HVG.

A közoktatásban a kormány már el is törölte az elmúlt húsz évet. Legalábbis ez volt az egyik üzenete annak, hogy első nemzeti tanévnyitónak keresztelték azt a kampánynyitónak inkább beillő rendezvényt, amit Hoffmann Rózsa oktatásügyi államtitkár, Réthelyi Miklós erőforrás-miniszter és Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője abszolvált múlt hétvégén az utóbbi által polgármesterként irányított Hódmezővásárhely főterén. A szimbolikusnak szánt elnevezéssel a szervezők nem csak azokat az átkos éveket radírozták ki, amikor a most kereszténydemokrata államtitkár az Ilku Pál vezette oktatási tárca alkalmazottja volt, majd az MSZMP tagjaként iskolát igazgatott, hanem például azokat a „nemzetietlen” éveket is, amikor az első Orbán-kormányban az azóta kegyvesztett Pokorni Zoltán volt az oktatási miniszter. És elsősorban persze azokat, amikor liberális, majd szocialista vezetésű volt a szaktárca, Hoffmann pedig egyebek közt a Nemzeti Tankönyvkiadó felügyelőbizottsági elnöki posztját (1993–2002 között) és (2003-tól) az Országos Érettségi Akkreditációs Bizottság elnöki tisztségét töltötte be.

„Lesz rend, munka, de jókedv és jutalmazás is” – mutatta be a jövő iskolájának irányvonalát az államtitkár néhány hete a HVG-nek adott portréinterjúban. A követelményeket és a kötelezettségeket taglaló krédóját Hódmezővásárhelyen azzal toldotta meg, hogy az elmúlt nyolc év hamis gyerekközpontúságot hirdető korszaka után el kell jutni a régi felismeréshez, hogy a nevelésben „a szelíd követelések nyomán meghozott erőfeszítések a puhányság helyett igazgyöngyöket eredményezhetnek”.

Az új oktatásirányítás olvasatában a puhányság jele volt például a buktatás szülői engedélyhez kötése, az osztályozás tilalma az általános iskolák alsó tagozatán, amit már első nekifutásra, júniusban kigyomlált az új parlament a közoktatási törvényből. A liberális oktatáspolitika eme védjegyei ellen a Fidesz – és különösképpen a KDNP – már az ellenzéki évek alatt keresztes háborút hirdetett. A következő évek oktatáspolitikai irányvonalának meghatározásában Orbán Viktor miniszterelnöktől láthatóan szabad kezet kapott KDNP Iskola, erkölcs, tudás című programja már a választások előtt meghirdette: a párt olyan komplex rendszerként tekint az iskolai oktatásra, „amelynek nemcsak az ismeretek átadása a célja, hanem értékrend közvetítése”. Ebben az összefüggésben a KDNP számára kimondva-kimondatlanul a világnézetileg elkötelezett egyházi oktatás a minta.

A Hoffmann-féle oktatáspolitika egyik fő célkitűzése a lexikális alapú tudás becsületének visszaállítása. Ezzel szintén a tárcát 2002 és 2006 között irányító liberális miniszter, Magyar Bálint nevéhez kötődő reformok kerültek célkeresztbe, amikor „kompetenciaalapúvá” – azaz a készségek fejlesztésére koncentrálóvá – alakult az általános iskolai oktatás. Ekkor lépett életbe a középiskolák szóbeli felvételiztetésének tilalma, és vált kétszintűvé az érettségi rendszer, majd utóbb a felsőoktatás is. A visszarendezéshez az adja most a legfőbb muníciót, hogy a stresszmentes iskolarendszer megteremtésével próbálkozó liberális oktatáspolitika reformjaiból hiányzott például annak a belátása, hogy a képességek és a tudás csak együtt fejleszthetők, és a kulcskérdés a kettő egyensúlyának mikéntje. Az általános iskola ötödik és hatodik évfolyamát például a mostani megítélés szerint lebutították, afféle meghosszabbított alsó tagozattá formálták át, megtiltva, hogy az órakeret több mint felében szakrendszerű oktatás folyjon. Ezzel szemben elmaradt a túlságosan is elméletcentrikus ismeretanyag megrostálása. S bár a tárca új irányítói a tananyag tervezett csökkentéséről beszélnek, könnyen lehet, hogy a tanügyi reform végeztével nemcsak más, de több is lesz a kötelezően biflázandó anyag.

Az oktatásügy tervbe vett centralizációját szintén afféle természetes immunreakcióként igyekszik látni és láttatni a KDNP-s államtitkár. Tény, hogy a magyar iskolarendszer központi irányításának felszámolása címén a balliberális kormányzás éveiben soha nem tapasztalt mértékű szabadságot kaptak az iskolák saját pedagógiai programjuk meghatározásában. A kerettantervek kötelező jellegének 2003-as megszüntetését az oktatáspolitika mostani irányítói azért tartják kártékony lépésnek, és támadják rendkívüli vehemenciával, mert a szaktárca egyúttal feladta a közös tudás minimumkövetelményének meghatározása feletti jogának gyakorlását is. Hoffmann sokszor idézett elrettentő példája szerint ma csak az adott tantestület, pedagógus belátásán múlik, hogy a diák a tanulmányai során találkozik-e Petőfi Anyám tyúkja című versével. Ez „papíron” valóban így van, ám az iskolák döntő többségét nem kerítette hatalmába a reformhevület, és lényegében nem tanítanak mást, mint 4 vagy 8 évvel ezelőtt.

A Nemzeti Alaptanterv (NAT) megújításán dolgozó 80 fős stáb mindenesetre azt a feladatot kapta, hogy a NAT egészüljön ki a tanulás-tanítás közös és kötelező tartalmi elemeivel és – mint Hoffmann Hódmezővásárhelyen meglehetős nyakatekert magyarsággal megfogalmazta – „a nemzeti és egyetemes műveltség minden magyar gyermek számára biztosított átadásának garanciális feltételével”. Az államtitkár szerint a kényszerrel voltaképp szolgálatot tesz a tárca: leveszi a tantestületek válláról azt a nyomasztó terhet, hogy több száz oldalas tantervek megírásával kelljen bíbelődniük. A NAT elfogadása után nekik már csak a fennmaradó időkeret kitöltését kell szabályozniuk – amiben persze a kormányzat egyfajta bizalmatlansága is tetten érhető a pedagógustársadalommal szemben. Bár a „kísérletező iskolák” továbbra is élhetnek a szabad tantervalkotás lehetőségével, ezt jóval ellenőrzöttebb körülmények között tehetik majd, mint eddig.

Szakítani az idegen minták kritikátlan követésével, helyettük a legnemesebb hazai neveléstörténeti hagyományok erejére támaszkodva, azokat a mai kor követelményeihez igazítva újjáépíteni a közoktatást – ez az új oktatáspolitika következő alapvetése, melynek jegyében hangsúlyosabb szerepet kap majd az iskolákban az etikai nevelés. A kötelező hittan bevezetéséről nincsen szó, az iskolák többségének pedagógiai programjában már ma is szereplő erkölcstant és emberismeretet azonban önálló tantárgyként, kötelezően kellene oktatni, nem csak például – mint azt sok helyütt teszik – az osztályfőnöki óra részeként. A NAT készítői arra is felkérést kaptak, hogy a többi szaktárgy tartalmi elemeinek meghatározásakor is tartsák szem előtt az erkölcsi nevelést és az etikai normák közvetítését, ami például a tankönyvkínálat megrostálásánál is fontos szerepet kapna.

Lelkesen felkarolta a tárca azt a kormánypárti képviselői javaslatot is, amely azt célozza, hogy diákévei alatt mindenki legalább egyszer eljusson a határon túli magyarok lakta területekre. A minisztérium háttérintézménye, az Apáczai Közalapítvány várhatóan novemberig dolgozza ki az ilyen „pántlikázott” osztálykirándulások támogatásának feltételeit, valamint a nemzeti összetartozás napja iskolai bevezetésének és a haza nagyjainak emléket állító interaktív múzeum létrehozásának koncepcióját.

Az új NAT nagy hangsúlyt helyez majd a művészeti oktatás mellett a testmozgásra is. A mindennapi tornaórák korábban Schmitt Pál államfő által is szorgalmazott ötletétől azonban a Nemzeti Erőforrás Minisztérium egyelőre kényszerűen visszakozott, az iskolák többségéből ugyanis hiányzik a szükséges infrastruktúra, és egyhamar elegendő pénz sem lesz a pótlásához. Az oktatási kormányzatot e nélkül is súlyos adósság terheli: törleszteni készül azt a mintegy 3 milliárd forintot, amelyet a Fidesz és a KDNP már a választások előtt odaígért az egyházi iskolák fenntartóinak, és ami az Állami Számvevőszék vizsgálata szerint is megilleti őket (HVG, 2008. június 14.). A Horn-kormány ugyanis 1997-ben vállalta, hogy valamennyi egyházi oktatási és szociális intézmény fenntartójának ugyanannyi kiegészítő költségvetési támogatást folyósít, amennyivel az önkormányzatok a saját iskoláik állami normatíváját megtoldják. Ezt a pénzt – amely viszont nem jár például az alapítványi iskoláknak – az előző ciklusban csak részben fizette ki a tárca; a különbséget a jövő évtől részletekben készülnek törleszteni.

A költségvetés hasonló célú oktatási kiadásai tovább nőhetnek, ha az önkormányzatok rákapnak arra a megoldásra, hogy iskoláikat egyházi kézbe adják. Ennek menetét ugyanis a parlament júliusban úgy egyszerűsítette, hogy az már bátorításként is értelmezhető. Korábban ugyanis visszatartó erőt jelentett, hogy az iskoláiktól szabaduló önkormányzatoknak öt évig még fizetniük kellett a kiegészítő normatívát, nehogy pusztán anyagi megfontolásból szánják rá magukat a lépésre. Az új rendelkezések szerint viszont már az egyházi kézbe adást rögzítő közoktatási megállapodást követő tanévben a költségvetésre hárul az átadott intézmény fenntartásának minden költsége.

DOBSZAY JÁNOS

HVG