Miről szól tulajdonképpen az Álom.net és milyen karaktert alakítasz benne?

Egy 18 éves lányt alakítok, aki a film főszereplője. Ő egy tipikus szőke lány, aki megalapította Magyarország első pompomlány csapatát. A lány hamis világban él, hamis barátokkal, hamis szerelemmel és fogalma sincs az igazi emberi érzelmekről. Aztán egyszercsak eltanácsolják az iskolából, ahová jár, átkerül egy konzervatív iskolába, ahol különböző nehézségekkel találkozik. Nem fogadják be az osztálytársai, és ő szépen lassan rájön, hogy mik azok az értékek, amelyek fontosak az életben, hogy mely dolgokon kell változtatnia, így megtudja milyen az igaz barátság és rátalál az igaz szerelemre is. Műfaja szerint könnyed zenés vígjáték.

 

Nyilván van buta szőke nő, mint ahogy létezik buta barna, fekete és síkbuta vörös hajú nő is. Inkább úgy veszem észre magam körül, hogy a szőkék között több a kétbalkezes, csetlő-botló figura. De hogy minden szőke nő buta lenne, az nem igaz.

 

Persze, mindennap találkozom vele. Rögtön rám húzzák a szőke nő skatulyát. Néha úgy vagyok vele, hogy még rá is pakolok egy lapáttal, és jól szórakozom, a döbbent arcokon. De azért amikor megismernek, akkor rájönnek, hogy mégsem vagyok olyan, amilyennek első látásra elkönyveltek. Akik fontosak nekem, azok tudják, hogy milyen vagyok valójában, akik pedig nem ismernek és próbálnak belém kötni, azok nem különösebben érdekelnek, és azoktól nem is fáj. Én mindig azoknak szeretnék megfelelni, akik fontosak a számomra, legyen ez akár szakmai szempontból, vagy magánéleti szempontból.

 

Felpörgött az életem, interjúról-interjúra járok, fotózásokra kell mennem, és megismernek az utcán. Nekem ezzel semmi bajom nincs. Eddig is megpróbáltam mindig úgy alakítani az életemet, hogy mindenre jusson idő, most ez egyre nehezebb, de próbálkozom vele.

 

14 éves korom óta tanulom a szakmát. Beszédtechnika tanárhoz járok és színpadi beszédet is tanulok. A főiskolára nem vettek fel, de színtanodába és stúdiókba jártam. A színpadi szerepeim során az idősebb színészek nagyon sokat segítenek, tőlük sokat lehet tanulni a gyakorlatban. Ezen kívül magán tanároknál képzem magam, hiszen most időm sem lenne szervezett keretek között, tanodában tanulni, mivel nem tudnék bejárni az órákra.

 

Kis koromban úsztam, akkor olimpiai bajnok szerettem volna lenni. De aztán rájöttem, hogy ez nem fog sikerülni. Aztán 13 éves koromban kiválasztottak szereplőnek a Kisváros című TV sorozatba, és akkor döntöttem el, hogy ezt a pályát választom.

 

Is-is. Ebben a szakmában kell 50 % tehetség és 50 % szerencse. A jókor, jó helyen című dolog itt is működik. Olyan szempontból tudatos vagyok, hogy tudom, hogy milyen képet szeretnék kialakítani magamról. Sajnos Magyarországon a legtöbb emberből árad a rosszindulat. Nem nagyon szeretik elismerni, ha valaki szép, tehetséges és sikeres – hozzáteszem nem magamról beszélek, hanem csak általánosságban. Ilyenkor rögtön elkönyvelik, hogy az illető csinált valamit annak érdekében, hogy sikereket érjen el, vagy mindennap plasztikai sebészhez jár, azért néz ki úgy, ahogy. Ezekkel a véleményekkel én nem tudok mit kezdeni, de tulajdonképpen nem is érdekel.

 

Abszolút. Találkoztam már én is buktatókkal. Mindennek meg van a maga árnyoldala, de annál jobb, amikor sikereket ér el az ember. Minél nehezebb úton jut el valaki a sikerhez, annál jobb érzés elérni. Velem is előfordult már, hogy nem feleltem meg, elutasítottak, esetleg nem tetszettem egy-egy rendezőnek. Ez mindig benne van a pakliban, de meg kell tanulni kezelni ezeket a dolgokat.

 

Nem értem, hogy a filmbeli iskolának miért kéne egy magyar iskolára hasonlítania. A Harry Potterben szereplő Roxfort sem hasonlít egyetlen angol iskolára sem. Nem értem hogy miért kifogásolja mindenki, hogy „De hát ez nem is magyar!” Sosem mondtuk, hogy dokumentumfilmet csinálunk egy magyar iskoláról. Mi egyszerűen csak egy filmet csináltunk, ami egy álomvilágban játszódik. Megkaptuk, hogy itthon nincsenek pompomlányok, nem járnak Audival a diákok. Érdemes utánanézni, hány pompom csapat van Magyarországon. Egy kézen nem lehet megszámolni. Ezután el kell menni a budai elit iskolákba, és meg kell nézni, hogy milyen kocsikkal járnak a 17-18 éves srácok. Én sokszor megyek az unokaöcsémért egy ilyen iskolába, és olyankor szembesülök vele, hogy a tanulók luxuskocsikkal vagy sofőrös autókkal érkeznek.

 

Nagyon jó élményeim vannak, nagyon szerettem iskolába járni, mert nagyon jó volt a társaság. Nálunk is voltak klikkek, voltak menő pasik, akikért lehetett rajongani. Persze azért néhanapján tanultam is. Úgy zajlott ez nálam is, mint minden átlagos tininél, haverok, buli és egy kis szerelem.

 

Jó tanuló voltam. Ami érdekelt, abból kiemelkedően jó voltam, a humán tantárgyak nagyon jól mentek, mert azoknak volt számomra értelme. A mateknak és fizikának kevésbé. Azokból igyekeztem nem meg bukni, illetve a kettessel sem voltam elégedett, így mindig küzdöttem a hármasért. A matematika volt számomra a mumus, azzal vért izzadtam, érettségi előtt még magántanárhoz is jártam. A tanári értekezleten a magyar és a történelem tanárok áradoztak rólam, a reálosok pedig ki voltak rám akadva.

 

Sokszor megkérdezik, hogy miért nem járok főiskolára vagy egyetemre, ha már nem vettek fel a Színművészetire. Éppen azért, mert nem tudok mást, ami igazán érdekelene egyelőre. Nem látom értelmét, hogy arra pazaroljam a nem létező időmet, hogy valami olyat tanuljak, ami nem érdekel, és nem abból szeretnék majd megélni. A színészetben még van mit fejlődnöm, és örülök, ha egy-egy forgatás után azt látom, hogy egyre jobb vagyok – ezért egyelőre csak erre szeretnék koncentrálni.