Dr. Horvai György kémikus, szakterülete az analitikai kémia, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szervetlen és Analitikai Kémia Tanszékének vezetője, egyetemi tanára. A több mint 35 éve pályán lévő, elismert szakembert arról faggattuk, hogy személyes tapasztalatai alapján a mai világban mit és hogyan célszerű oktatni, illetve tanulni.

Dr. Horvai György többek között elnöke az International Union of Pure and Applied Chemistry (IUPAC) magyar nemzeti bizottságának, a Magyar Kémikusok Egyesülete Analitikai Kémia Szakosztályának és az Iparfejlesztési Közalapítvány kuratóriumának. Ám amellett, hogy több hazai illetve külföldi testületben végez vezetőként szakmai és tudományos szervezőmunkát, és számos publikációja mellett hét szabadalmat is jegyez, több új oktatási rendszer kidolgozásában volt vezető szerepe - ilyen az elektronikai analitikai szakmérnöki képzés megszervezése, az analitikai szakirány oktatási programjának kidolgozása, az analitikai PhD képzés programjának kidolgozása az akkreditáláshoz. Egyetemi tanárként minden nap találkozik a hazai oktatási rendszer, ezen belül a természettudományok területén tapasztalható hiányosságokkal, jóllehet hozzá csak a nívós egyetemre illetve egyetemi szakra bejutni képes fiatalok kerülnek.

Egyetért-e azzal, hogy a több száz éves hagyományokon alapuló mai oktatási rendszerek válságát éljük, aminek oka, hogy egyszerűen túl sok az információ, túl sok a szakterület, amire specializálódni kell?
Lehet az általános és a középiskola alatt egészséges lelkű, tucatnyi egyetem elvárásainak megfelelő, de a világban jól elboldoguló gyakorlatias diákokat nevelni egy időben?

Ami több száz éves hagyományon alapszik, abban szinte biztosan van valami jó is. Másrészt száz vagy kétszáz évvel ezelőtt is rengeteg értékes ismeretanyag volt, és akkor is panaszkodtak erre. Ezek a dolgok mindig megoldódnak valahogy. Az ismeretek egy része végleg vagy átmenetileg feledésbe merül, mások annyira letisztázódnak, leegyszerűsödnek, hogy könnyen beépülnek az általános ismeretekbe. A mi korunkban ehhez még hozzájön az a lehetőség, hogy a számítógépeken tárolt rengeteg információból alkalmas programok segítségével elég jó választ lehet kapni egyes feltett kérdésekre. Úgy tudom az esetjogon alapuló angolszász jogrendszerben komoly törekvések vannak arra, hogy az összes régi jogeset közt automatikusan keressék meg azokat, amelyek egy új esethez a legközelebb állnak. A sok ismeret rendezésére egy másik hasznosnak tűnő törekvés a wikipedia.

A szakmai társadalom és különösen a tanárok minden korban sokat tehetnek azért, hogy a sok ismeret áttekinthetőbb és könnyebben megjegyezhető legyen. Nagyon sok múlik az iskolák vezetőin és fenntartóin is. Az ő feladatuk, hogy a kor kívánalmainak és a tanulók várható szükségleteinek megfelelő összhang legyen a teljes tanrendben. 

A hagyományos oktatási rendszerek egyik fontos pillére az információ, a tudás birtoklása. Az internet korában nem érett meg esetleg az idő ahhoz, hogy az oktatás a megértésre, az összefüggésekre és az információ megtalálásának képességére fókuszáljon?

A memorizált ismeretek és a problémamegoldásban szerzett gyakorlat helyes arányának a beállítása az oktatás örök problémája. Akinek nincs semmi konkrét tárgyi tudás a fejében, az szakemberként nem megy sokra (de attól még lehet gazdag, vagy boldog, vagy akár mindkettő). A másik oldalról nézve viszont egy két lábon járó lexikon nem biztos, hogy bármilyen problémát meg tud oldani. A jó tanár vagy tananyagszerkesztő megtalálja a helyes arányokat, a rossz pedig nem. A középiskolában a kémia tanárunk az első hónapban erővel bemagoltatta velünk a fontosabb elemek és ionok vegyjelét, illetve képletét. Aki bemagolta, az utána már könnyen értette a kémiát. Aki nem, az csak szenvedett vele. Ugyanez volt a helyzet a latin órákon a ragozásokkal.  A szomorú következtetés: valamennyi biflázásra mindenütt szükség van. 
 
Hogyan viszonyulnak az oktatási rendszerek az internet segítségével kialakult kollaboratív tudáshoz? Ma azt mondjuk, hogy egy diák nem tudja azt az anyagot, amit úgy kell megkérdeznie mástól e-mailben, vagy úgy kell kinéznie egy honlapról. De vajon, mint munkaerőt, mint a társadalom tagját kevésbé teszi-e sikeressé, ha a mindennapokban ezt a kollektív tudást használja a problémái megoldására? Lehet-e versenyképes az, aki mindent tudni akar? Vagy megérett az idő, hogy a puskázást oktassák?

Azt hiszem, ez a kérdés azt firtatja, hogy az oktatási rendszer a leendő munkahelyi problémák megoldását begyakoroltassa-e, vagy csak segítsen abban, hogy a nyilvánosan elérhető információk segítségével magunk találjuk meg a megoldást. A legtöbb oktatási rendszer ezt a dilemmát úgy oldja meg, hogy a legfontosabbnak tartott, úgynevezett alapfogásokat begyakoroltatja, majd pedig kisebb-nagyobb feladatokat ad a diáknak, amelyeket egyre önállóbban kell megoldania, felhasználva az elérhető információs forrásokat. Eközben azt is megtanulhatja a diák, hogy nem minden forrás egyformán megbízható. A vegyészek képzésének példáján: a diák először megtanulja a laboratóriumi alapműveleteket, majd a tanártól kapott receptek alapján előállít néhány vegyületet, végül saját receptet dolgoz ki egy új vegyület előállítására úgy, hogy felhasználja a szakirodalomból mások tapasztalatait hasonló vegyületek előállításában.

Az internetben az az új, hogy több információt és gyorsabban lehet elérni, mint ha mondjuk könyvtárban kellene keresgélni. Ugyanakkor a szabadon hozzáférhető információk jó részének kétes a megbízhatósága, az értékes, megbízható információ (például a jó szakkönyvek) jelentős része pedig csak drága pénzen érhető el az interneten is.  

Hogyan látja Ön a megoldást a problémákra?

A megoldás – mint majdnem mindenben – az lehet, hogy folyamatosan gyűjtjük a tapasztalatokat itthonról és külföldről, ezeket elemezzük és ennek alapján folyamatosan javítjuk a saját munkánkat. Ezt a módszert nem szabad azonban összetéveszteni az úgynevezett reformokkal, amikor nagy rendszereket egy csapásra átalakítanak. Ezek a reformok rengeteg rejtett költséggel és súlyos tévedések veszélyével járnak, és könnyen összekeverednek a pozícióharcokkal.

Mit gondol, hogyan lehetne hatékonyabbá szervezni az egyetemi képzést a modern információtechnológiák segítségével? Miért nem veszik fel az oktatók videóra az előadásukat és teszik elérhetővé a könyvtárban dvd-n vagy az interneten? Miért ragaszkodnak hozzá, hogy a hallgatók bent üljenek, mindkét fél drága idejét pocsékolva. Nem lenne-e értelme inkább kutatni vagy kiscsoportos szemináriumokat tartani e helyett?

Ha egy előadás meghallgatása a tanteremben időpocsékolás, akkor a videón való megnézése is az. Háromszáz embernek kiscsoportos (mondjuk 10 fős) szemináriumokat tartani harminc professzort igényel, vagy egy professzornak kell hetente harmincszor megtartania ugyanazt a szemináriumot. Azt hiszem, ezek a példák is mutatják, hogy nem is olyan egyszerű kérdésekről van itt szó (és a pénz is komoly tényező). Sajnos nem terem minden fán olyan ember, akinek a szakmai tudása is olyan nagy és az előadókészsége is olyan jó, hogy nagyon hasznos és nagyon élvezetes órákat tudjon tartani (az már a legkisebb gond, hogy tanteremben nagy hallgatóság előtt, vagy kis csoportnak, esetleg videón). Emiatt mindig is érhetik jogos támadások az egyetemi oktatást. Persze, egy jó egyetempolitika (jó rektor, vagy jó kormányzat) el tudja érni, hogy az ilyen ritka emberek az egyetemeken dolgozzanak. Ezek az emberek aztán megtalálják a kor lehetőségeinek és a diákjaik igényeinek megfelelő oktatástechnikai módszereket. Teljesen tökéletes oktató egyébként nincs, ugyanis az egyes hallgatók igényei, elvárásai néha homlokegyenest ellenkezők.

A felvetett kérdésnek van azonban egy másik vetülete is. Az oktatási intézmények nem csak a tanulást, hanem a diákok szocializálódását is elősegítik. Az órák és a köztük lévő szünetek a diákság találkozóhelyei is. Egy nagyobb létszámú előadáson olyan diáktársakkal is megismerkednek, akik az ország más tájairól, más társadalmi közegből jönnek. Ismeretségek és barátságok köttetnek, amelyek egy életen át tartanak és a szakmai boldogulásban még előnyösek is lehetnek. A kreditrendszer bevezetésekor ritkultak az ilyen találkozások, és ma avval kell foglalkoznunk, hogy hogyan lehet ezeket mégis visszahozni, mert a diákoknak szükségük van erre. 
 
Mennyire érhetők el a tanárok elektronikusan a diákok számára? Találkozott-e már például olyan tanárral, aki egy ingyenes fórum segítségével online is a diákok rendelkezésére áll, így megspórolva azt, hogy ugyanarra a kérdésre az évek során több százszor válaszoljon? Mennyire presztízskérdés az, hogy a tanárok ragaszkodnak a hagyományos módszerekhez? Mennyire elterjedt, hogy egy tanárnak honlapja van, ami a diákjait szolgálja, elérhetővé téve pl. friss anyagokat, prezentációkat, stb...

Ebben a kérdésben azt hiszem nyitott kapukat dönget, legalábbis a Műegyetemen, ahol az oktatók nagy része – mintegy szakmai ártalomként – úgyis sokat dolgozik számítógéppel és ezért az említett módszereket használja. Sok oktatónak az előadási anyaga elérhető elektronikusan és az oktatók e-mail címe nyilvános, a hallgatókkal természetes módon e-mailen is tartják  a kapcsolatot, különösen a magasabb félévekben. Még az Ön által említetteknél fejlettebb módszereket is alkalmaznak. Például egyes laboratóriumi, mérési gyakorlatokat a hallgatók otthonról, internetes eléréssel előre kipróbálhatnak az úgynevezett virtuális laboratórium segítségével. A több mint egy évtizedes tapasztalatok azonban óvatosságra intenek. Az informatika jó segédeszköz, de az oktatásban a kizárólagos használatára a diákok jelentős hányada nem vevő. 

Melyik ország az ahol jelenleg az ön szerint legjobb oktatási rendszert működtetik? Mik ennek a sajátosságai?

Nem hiszem, hogy létezik legjobb oktatási rendszer (mint ahogy legjobb politikai rendszer sincs – ez utóbbi gondolat nem tőlem, hanem Arisztotelésztől származik). Mindenütt mások a hagyományok, az igények, a képességek. A jó oktatási rendszer az, amelyik állandóan, de mértékletesen javítja magát, úgy hogy a benne részt vevők és a külső szemlélők egyaránt elégedettek vele. A diákok elégedettségét azonban nem csak akkor kell vizsgálni, amikor az adott rendszerben tanulnak, hanem 5-10 évvel később is. Nekem legalábbis többször köszönték meg egykori diákjaim, hogy annakidején szigorúbb voltam hozzájuk, mint ők azt akkor szerették volna.