Tandíj, diplomaadó vagy önköltséges képzés vár az egyetemistákra? Bár a fizetős felsőoktatás részleteiről még mindig keveset lehet tudni, az már most biztos, hogy a hallgatók többsége fizetni fog a tanulmányaiért. De vajon milyen és mekkora tandíjat tartanának elfogadhatónak a diákok, az egyetemi tanárok és a politikusok? Radó Péter oktatási szakértő véleménye.

„A felsőoktatás jelenlegi helyzetével kapcsolatban két fontos tényt kell leszögezni. Az egyik, hogy nemzetközi összehasonlításban rendkívül alacsony az az összeg, amit a magyar állam felsőoktatásra fordít, ez nálunk mindössze a GDP egy százaléka. A felsőoktatási intézmények finanszírozási szempontból ugyanakkor szinte teljesen egy lábon állnak, a bevételeik 78 százaléka ugyanis különböző utakon bár, de állami forrásokból származik” – mondja Radó Péter.

Az oktatási szakértő elhibázottnak tartja az önköltséges képzés ötletét, inkább egy alaptandíj és egy piaci tandíj bevezetése mellett érvel. Szerinte nagy baj, hogy a hallgatók most nem fizetnek a tanulásért, viszont sokan kifejezetten sok kurzust végeznek el minimális munkabefektetéssel.

„A hallgatók érdekeit jelenleg a hallgatói önkormányzatok védik, ők azonban sokszor egyáltalán nem érdekeltek abban, hogy a hallgatói terhek is növekedjenek. A jelenlegi helyzet ugyanakkor intézményeknek is kedvez, minél több kurzust hirdetnek meg ugyanis az egyetemen, annál több oktatói állást lehet fenntartani” – magyarázza.

Radó szerint a cél éppen ezeknek az érdekeltségeknek felülírása és a tudatos „fogyasztói” hozzáállás kialakítása lenne – vagyis a néhány ezer forintos alaptandíj bevezetése miatt a hallgatók szolgáltatásként tekintenének a felsőoktatásra. „Az alaptandíjat mindenképpen úgy kell kialakítani, hogy megfizethető legyen, de a hallgató úgy érezze, hogy hozzájárult a képzése költségeihez. A tandíj bevezetése ugyanakkor nem zárná ki, hogy a tehetséges, de rászoruló hallgatók is részt vegyenek a felsőoktatásban, az ő tanulásukat ugyanis állami és nem állami ösztöndíjakkal is támogatni lehetne” – mondja.

„Nonszensz, hogy az árat az állam mondja meg”

A „piaci tandíj” bevezetése – az alaptandíjjal ellentétben – az intézmények a bevételének növelését szolgálná, és lehetővé tenné, hogy szabad kapacitásaikat az egyetemek szabadon eladhassák a nemzetközi és hazai képzési piacon. Radó Péter szerint azonban nonszensz, hogy az „árat” az állam szabályozza, ugyanakkor az is elképzelhetetlen, hogy a tandíj a képzési költségek egészét fedezze – ha ez így lenne, akkor a magyarországi felsőoktatás jóval drágább lenne annál, mint amit a nemzetközi piac megenged.

Radó szerint a megoldást az jelenti, ha az intézményeket hagyják szabadon gazdálkodni, és akkor képesek lesznek arra, hogy a költségeiket különböző bevételi forrásokból finanszírozzák.

A szakértő szerint a piaci tandíj tehát nem azt jelenti, hogy profit van rajta, hanem azt, hogy az intézmények a nemzetközi és hazai képzési piacról töltik fel a szabad helyeket, így a tandíj mindig annyi lesz, amennyit a hallgatók még hajlandóak kifizetni egy-egy képzésért. Az állami egyetemek azonban sosem mehetnek ki teljesen a piacra – az alapfinanszírozásuk mindenképpen a költségvetésükből jön.

Önköltség = nagyon sok pénz

Radó Péter azt mondja, mivel a hallgatók félévente újra beiratkoznak, elvileg kötelezhetőek lehetnének a tandíjfizetésre akkor is, ha még a régi rendszerben kezdték meg a tanulmányaikat – valójában ez mégis egyfajta szerződésszegésnek minősülne.

Az önköltséges képzés tervezett bevezetése Radó Péter szerint elsősorban az állami költségvetés hiányára és nem a felsőoktatás igényeire válaszol, és gyakorlatilag kiüti a felsőoktatási intézményeket a képzési piacról. „Az önköltségesről valójában nem beszélhetünk, fordítsuk ezt inkább úgy, hogy nagyon sok pénz. A valódi önköltségnél jóval magasabb összegű tandíj bevezetésének kettős hatása lehet: azok a fiatalok, akiknek nincs elég pénzük a képzésük finanszírozásához, kiszorulnak majd a felsőoktatásból, a fizetőképes fiatalok pedig tömegesen mennek majd a külföldi egyetemekre tanulni” - mondja.