A digitális kor elmossa a plágium határait - olvasható a New York Times oktatási oldalán. Az interneten nevelkedett egyetemisták döntő hányada nincs tisztában azzal, hogy mikor és mivel követi el a szerzői jogok megsértését. A világháló azonban nem csak a "csalóknak", hanem leleplezőiknek is hathatós segítséget nyújt.

Az egyik amerikai egyetem diákjának házidolgozatában több lila színű paragrafus is éktelenkedett, mikor benyújtotta azt. A lila sorok (egy speciális szoftver segítségével) azt jelezték, hogy a szerző változtatás nélkül átemelt gondolatokat egy már létező írásból. Mikor tanára felelősségre vonta emiatt, a diák meg sem próbált védekezni, épp ellenkezőleg: tudni szerette volna, hogyan változtathatná a lila színt feketére.

Egy másik diák hosszú bekezdéseket emelt át dolgozatába a Wikipédiából, forrás megjelölés nélkül. Később pedig úgy védekezett: eszébe sem jutott, hogy a Wikipédiát idézni kéne, hiszen a rajta lévő tartalom már mindannyiunk kollektív tudásának része.

A "kopi-pészt" korát éljük

Az elmúlt évtizedben a professzorok többsége úgy lépett fel a plagizálás ellen, hogy megdorgálta hallgatóit: tessék tiszteletben tartani, ami a másé, és tessék betartani az idézés és forrás megjelölés formai követelményeit. Ez a szelíd eljárás többé-kevésbé működött is  egészen a közelmúltig. Mára azonban elérkeztünk odáig, hogy a hallgatók jelentős része nem is sejti: helytelenül cselekszik akkor, amikor más gondolatait és mondatait használja sajátjaként.

Az Internet korának egyik nagy problémája, hogy a korlátlan adatforgalom és információ áramlás folyományaként súlyos támadásnak vannak kitéve olyan alap értékek, mint az intellektuális tulajdon, a szerzői jog, vagy az eredetiség - kommentálja a lopásról szóló eseteket a New York Times, majd hozzá teszi: A copy-paste kézenfekvő lehetősége csak a kisebbik rossz. A nagyobb baj az, hogy a fájl-megosztó oldalakon, Wikipédián és Web-linkingen felnőtt fiatalok már egészen másképp értelmezik a szerzőség, illetve a művek egyedülállóságának fogalmát. "Régen, mikor a vizsgaidőszak alatt mindenki könyvtárba járt, sokkal egyértelműbb volt, hogy a könyv, amit a kezedben fogsz nem a tiéd" - mondja egy kreatív írást tanító amerikai professzor. "Online viszont mindent könnyedén a sajátodnak érezhetsz."

"Van egy olyan generációnk, amelyik úgy nőtt fel, hogy az információ csak úgy szerző nélkül lóg a kiber-térben" - mondja Teresa Fishman, a Clemson University tanára. Éppen ezért a professzorok nagy többsége azon van, hogy megpróbálja megérteni az okokat és orvosolni a következményeket. Ugyanakkor viszont elkerülhetetlenné vált az is, hogy lépéseket tegyenek a sajnálatos módon terjedő jelenség megfékezése érdekében. (Egy 2006-tól 2010-ig tartó átfogó vizsgálat kimutatta ugyanis, hogy a felmérésben részt vevő 14.000 amerikai egyetemi hallgató mintegy 40 százaléka követett el kisebb-nagyobb átemeléseket a dolgozat írások során.)

Kém-szoftverek és előkészítő szemináriumok

Nem sokkal rózsásabb a helyzet a magyar felsőoktatásban sem. "A bölcsészek kicsit jobb helyzetben vannak ezen a téren" - vélekedik a német-orosz szakos Rita. "Nekünk rögtön az első szemeszterben kötelező óra volt az akadémiai ismeretek, ami pont ezekkel a dolgokkal foglalkozott. Itt mindenkinek a fejébe verték, hogy szigorú szabályok szerint kell idéznünk, és ízléstelen, sőt büntetendő dolgot követünk el, ha nem így teszünk." A tanárok közül is sokan vélik úgy, hogy mivel tanulmányai során minden egyetemistának írnia kell valamennyi dolgozatot, kézen fekvő lenne, ha nem csak a bölcsészeknek tartanának hasonló szemináriumokat, hanem mindenkit kiokosítnának az alapokat illetően. "Az egyik ismerősöm például Angliában tanult közgazdaságtant, és nekik is volt ilyen órájuk" - mondja Rita.

Valami mégsem stimmel azonban, hiszen világszerte egyre több pénzt és energiát fektetnek a plágium-ellenőrző szoftverek fejlesztésébe. Az Egyesült Államokban több internetes cég is szakosodott a témára. A legnagyobb Turnitin.com például az egyetemek kilencven százalékával szerződéses viszonyban áll, és naponta több tízezezer dolgozatott futtat át a rendszeren, plágiumra utaló jeleket keresve.

A történetnek azonban nincs még vége a kereső szoftverek bevetésével. További etikai kérdéseket vet fel ugyanis, hogy az iskoláknak és tanároknak joguk van-e automatikusan ellenőrizni, illetve tárolni a rendszerben a hallgatók szellemi termékeit, azok hozzájárulása nélkül. Hiszen ez az eljárás - túl azon, hogy szintén feszegeti a szerzői jogi határokat - ab start feltételezi a csalást, minden egyes dolgozat író esetében.

Kanaki Anna - eduline