Mind a mai napig vannak olyan családok, akik a mesterségüket több generáción keresztül művelik, legyenek azok akár orvosok, asztalosok, színészek vagy Kemény Henrik esetében vándorbábosok.

Leghíresebb karakterének története jóval korábbra nyúlik vissza, mint az ő 1925- január 29-i születése. Ugyanis nagyapja, Korngut Salamon már az 1880-as években megalkotta Vitéz Lászlót, akivel járta az országot és később az ő ihletéséből született meg Fazekas Mihály Lúdas Matyija is. Vitéz László ahány korszakot megélt, legalább annyiban hallgattatták el. A Bach-korszakban a huszárokra való tekintettel, mivel kifigurázásnak érezték a vörös, huszárokéhoz hasonló jelmezt, amiben a bábu bohóckodott. 1920-ban is elnémították, a fehérterror idején, majd később pedagógiai okokból tanácsolták el a karaktert.

„Huszárból és udvari bolondból alakult ki a bábu jelmeze és maszkja: mindmáig magán viseli mindkét fő vonásának e két jellemzőjét — a bátorságot és a vidámságot. Vakmerően lovagias és kiéhezetten falánk, valóságfelettien nagy étvágyú. Agyafúrt és együgyű.” (Kritika, 1972/10.) Tegyük hozzá, a Halál is legyőzetik a palacsintasütő által – írta a hvg.hu Kemény Henrikről szóló megemlékezésükben.

A magyar huszár a Habsburgok háborúiban, a labancok szolgálatában vívta ki a nemzetközi elismerést a 17-18. században. Így lett belőlük ellenálló magyar népi hős. Vitéz Lászlónak azért kellett mindig vörösbe öltöznie, hogy eléggé huszáros legyen a kinézete.

Kemény Henrik hatéves volt, amikor meghalt a nagyapja, aki már jóval korábban felhagyott a bábozással. Az unokája nem láthatta őt Vitéz László bábjával a kezén. Viszont az édesapja folytatta azt, amit a nagypapa elkezdett.

Korngutból lett Kemény

Korngut Henrik 1911-ben kivándorolt Amerikába, állást szerzett a Metro-Goldwyn-Mayer stúdióiban, mint szövegíró, grafikus és szcenikus, majd levélben hajójegyet küldött a szüleinek, hogy jöjjenek utána az új világba. Édesapja nem vágyott ki, így erősködött, hogy ő jöjjön haza, mivel rá akarta hagyni a bábszínházát, amit az 1900-as évek elején épített. Henrik így is tett, és hazatérte után magyarosíttatta a nevét Korngutról Keményre.

Az első próbálkozás nem aratott nagy sikert, és beleavatkozott a világháború is. Idősebb Kemény Henriket kivitték a frontra, fogságba esett, apja bábszínháza pedig csődbe ment.

A háború és a forradalmak után a hűvösvölgyi nagyréten nyitották meg a bábszínházukat, de ez csak vasárnaponként működött, mert Hűvösvölgyben csak a szabadnapon volt közönség, meg ha az időjárás is úgy akarta. Ebből persze nem lehetett megélni, id. Kemény Henrik a Filmgyár irodáján dolgozott tisztviselőként. Még akkor is, amikor a Népligetben folyamatosan játszottak. Reggel elment a munkahelyére, délután játszott a színházban, éjszaka faragta, javította a bábokat, az eszközöket, aztán aludt, amennyit tudott.

Ekkor már nős ember volt. 1925-ben megszületett Henrik fia, 1926-ban másik fia, Mátyás, tíz évvel később a lánya, Katalin.

A Népligeti vurstli volt, ahol ifjabb Henrik tehetsége is megmutatkozott

A húszas évek második felében kiépült a Népligetben a vurstli. A Népliget akkoriban egy nagyon népszerű és turistacsalogató helynek számított. Itt működött a város legnagyobb kapacitású étterme is, ahol egy időben több száz vendéget tudtak kiszolgálni.

A népligeti vurstli fénykorában több mint száz kis épületből állt. Volt itt kisvasút, dodzsem, körhinta, ringlispil, hajóhinta, Művészszínpad, Revü Palota, sínautó, jósnő, céllövölde, nőimitátor, késdobáló, Lackner bácsi gyerekszínháza stb.

Id. Kemény Henrik 1927-ben kért engedélyt, hogy felhúzza a bábszínházát a Mutatványos tér 29. szám alatt. Az épület 1930-ra épült ki teljesen a szoba-konyhás lakással együtt, ahol a négytagú család lakott. Kemény Henrik itt nőtt fel.

Ahogy a vándorcirkuszosok is híresek az összetartásukról, a vurstli népe is hasonlóan szoros közösséget alkotott. Ez volt Kemény Henrik gyerekkorának játszótere. Mindenhová bejárása volt, mindenkinek segített és kileste a színfalak mögötti működés minden fortélyát.

A Kemény-gyerekek még olvasni sem tudtak, amikor már dolgoztak a bábszínházban. Színes cetlikkel jelölték meg a gramofonlemezeket, amelyek az előadás egyes részeihez a zenét szolgáltatták. A gyerekek tudták, mikor milyen színű lemezt kell feltenni, s ez a gramofon kurblizásával együtt az ő dolguk volt. Előadást mindig akkor tartottak, amikor összegyűlt egy kisebb közönség. Ilyenkor a fiúk bármit is csináltak, az anyjuk hívására mindig a színfalak mögé siettek dolgozni.

Kemény Henrik hatéves korában lépett fel először. Egy Miki egér volt az első báb, amivel gyakorolt, és amikor az apja látta, hogy színpadképes, felzsinórozta színpadi méretre, s beállította a fiát az előadásba. A paraván természetesen az apa méretére volt szabva, a fiának sámlikat készített, egyikről a másikra lépdelve játszott a gyerek.

Először csak gyerekszerepeket kapott. Eljátszotta Juliskát a Jancsi és Juliskában, s az ő főszereplésével mutatták be a népligeti Nagyvendéglőben a Koldus és királyfit. A másfélórás darab kettős főszerepét a sok szöveggel az iskolában, tanóra alatt, a tankönyvébe rejtve tanulta a gyerek. Lebukott, behívatták az apját, aki megmondta a tanárnak, hogy az ő fiának bizony dolgoznia kell. Ez az érv nem hatott, a gyereket megbuktatták, s az apja írt egy iskolai darabot Pótvizsga címmel, amelyben mindkét fia szerepelt.

A kicsi Henrik nagyon szeretett volna az édesapjára hasonlítani, ezért amiben tehette mindenben leutánozta. Kilencévesen beszökött apja műhelyébe és megalkotta saját Vitéz László bábját. A művelet közben lebukott, de az apja nem szidta le, helyette játszott a fiú készítette bábuval.

Akkoriban Paprika Jancsi néven futott, mivel nemkívánatosnak nyilvánították Vitéz Lászlót, aki a nép örömére elagyabugyálja a rendőrt, a bírót, a földbirtokost. De persze Paprika Jancsi néven is ezt tette. A két figura a magyar népi hagyományban eléggé összemosódott.

Hamar fel kellett nőnie

Kemény Henriknek húszéves korában át kellett vennie a bábszínház vezetését, mivel az apját a második világháború idején börtönbe zárták. Zsidó is volt, szociáldemokrata is, lehet, hogy egyéb ok is volt rá, nem tudjuk. A börtönből munkaszolgálatra vitték és onnan nem tért vissza. A fia a fegyvertelen katonai szolgálatból lépett le, amikor közeledtek az oroszok.

Testvérét málenkij robotra vitték ’45 tavaszán, de onnan a Szovjetunióba hurcolás előtt egy nappal sikerült kimenekítenie. 1945. május elsején özönlött a nép a Népligetbe. Ezt az alkalmat nem lehetett elszalasztani. A bábszínház fölött gránát robbant az ostrom idején, a színház ennek megfelelően nézett ki. Henriknek egyedül kellett mindent megjavítania, elrendeznie, működőképes állapotba hoznia, és egyedül kellett lejátszania az előadásokat. Megtette.

’46-ban az öccsével együtt teljesen felújították a színházat, készültek az új életre. Folytatólagosan játszottak egész nap. Az öccse is tudta a szerepeket. Amíg az egyik játszott, a másik pihent. Utána következett a betiltások sorozata. ’47-ben az összes előadásukat betiltották, ’48-ban egy időre az engedélyüket is megvonták, és Vitéz László karaktere is partvonalra került, akit már Paprika Jancsival sem lehetett kiváltani. Ahelyett, hogy szocialista Traktor Ferkével nevelték volna a közönséget, inkább marionettfigurákkal, szöveg nélküli zenés bábetűdökből álló bábcirkusszal álltak a nézők elé.

Ehhez az óriás marionettfigurákat még az apja építette meg. Sok-sok pénzt és órát áldozott rájuk. Még a fix állását is otthagyta miattuk, hiába könyörgött a felesége, hogy ne tegye. Ezekhez a fiú Bambi háromméteres figuráját tette hozzá, amelyben az öccse rejtőzött, és abban csalogatta be a közönséget.

Az út a sikerig a karrierük egyik legmélyebb pontján kezdődött

Kemény Henrik 1950-ben tagja lett az Állami Bábszínháznak. Nem Vitéz Lászlónak, nem bábszínésznek kellett, hanem bábkészítőnek és technikusnak. Bábokat, díszleteket készített és az előadások mechanikáját dolgozta ki. Azzal a kikötéssel vállalta ezt a munkakört, hogy csak délután háromig dolgozik. Akkor felpattant a biciklijére, és négytől-öttől már a Népligetben játszott.

1952-ben felszámolták a Városligetben a vurstlit és az angolparkot. Az államosított eszközökkel állami vidám parkot rendeztek be. A városligeti vezetők panaszkodtak, hogy azért nem tudják teljesíteni a tervet, mert a népligeti vurstli az alacsonyabb áraival elszívja a közönséget.

1953. augusztus 21-re időzítették a népligeti vurstli államosítását. Talán azért, hogy az augusztus 20-i nagy bevételt besöpörhessék. Henrik testvére, Mátyás kétségbeesetten telefonált bátyjának, hogy baj van, mivel el akarják venni az értékeiket. Szerencsére a kincset érő bábkészletet kimenekítették, így az nem keveredett az államosítók karmai közé.

1955-ben az Állami Bábszínházból kivált egy kis csapat, és Győrben a Kisfaludy Színház részlegeként megalakították az első vidéki bábszínházat. Kemény Henrik azzal a feltétellel csatlakozott hozzájuk, hogy a színházi előadások után járhatja a vidéket Vitéz Lászlóval. Megengedték neki. Vitéz László szilenciuma ekkorra már véget ért, 1954-ben már a Népművészet Mestere címet is megkapta Kemény Henrik. ’56 után nagy tisztogatások voltak a győri színházban is, és a bábszínháznak nem sokkal később be is fellegzett, így 1958-tól ismét az Állami Bábszínháznak dolgozott. 1964-ben elvégeztették vele a Bábszínészképzőt. Senkit nem érdekelt, hogy többet tud a bábozásról, mint a képző bármelyik tanára.

Az Állami Bábszínházban sok-sok bábot tervezett, készített. A Magyar Televízió is foglalkoztatta. A Zsebtévében ő volt Hakapeszi Maki és Furfangos Frigyes. Benne volt a Süsü, a sárkány sorozatban és a Cicavízióban. 1972-ben pedig hétrészes tévésorozatot készítettek Vitéz László történeteiből.

1975-ben Kemény Henrik elhagyta az Állami Bábszínházat. Ötvenévesen nyugdíjba ment, és főállású vándorbábos lett. A Trabantjával, benne Vitéz Lászlóval és társaival járta az országot és a határon túli magyarlakta vidékeket. Külföldi meghívásokat is kapott. Kitalálta, miként lehet Vitéz Lászlót magyarul nem értő közönségnek eladni.

A vándorlás mellett állandó játszóhelyet is kialakított magának: 1992-ben megnyitották a Kolibri Színházat, és az lett Kemény Henrik bábművészetének az otthona. Miközben továbbra is járta az országot, a világot. Öccse halála, 2001 után egyedül. Gyereke, felesége nem volt. Élettársának nem lehetett gyereke, és az az élettársi kapcsolat is megszakadt.

A nyolcvanadik születésnapján egész napos rendezvények sorozatával ünnepelték a mestert Debrecenben, Győrött, Budapesten.

Sosem volt fellengzős, nem kérkedett a sikereivel, pedig a rendszerváltás után sorra kapta a különböző díjakat. Őt a szórakoztatás érdekelte és az örökségének a megőrzése, ezért 2005-ben megalapította a Korngut-Kemény Alapítványt azzal a feladattal, hogy gyűjtsék össze a család bábos örökségét, és hozzanak létre a gyűjtemény számára egy múzeumot, lehetőleg a Népligetben, a színházuk mellett.

Múzeum máig sincs, de összegyűlt egy gazdag kiállításra való anyag, amelyet vándorkiállítás formájában az ország számos pontján bemutattak.

2011-ben Kemény Henrik azt nyilatkozta, hogy „a fellépések már nem nagyon mennek”, de azért júliusban még szerepelt a tiszteletére rendezett mutatványos napon a debreceni Nagyerdőben, szeptemberben pedig a Kolibriben, de már csak egy negyedórás kis jelenettel – írták meg a Kapu nevű lapban 2011-ben. Ugyan ebben az évben, tragikus módon október 3-ra virradóra porig égett a Kemény család színháza a Népligetben.

A történtek annyira megviselték, hogy két hónappal később, november 30-án el is hunyt. Emlékét és hagyatékát, a vándorkiállítás illetve a bábos filmek őrizik, amikben így vagy úgy közreműködött.