Tudjuk, és mindig is tudtuk mi is, hogy drága lesz, és fizikailag meg mentálisan is megterhelő hat napot eltölteni a Sziget Fesztiválon, mégis bevállaltuk, mert szeretjük a zenét, néha még az embereket is, és mert huszonévesen az ember mindent a lehető legnagyobb kanállal akar falni. Én legalábbis igen.

Már 2016-ban, életem első Sziget Fesztiválján, Rihanna botrányos produkciója után eldöntöttem, hogy én aztán soha többé nem akarom betenni a lábam a Hajógyári-szigetre se, nemhogy a szabadság szigetére, ahol akkor még 17 éves fejjel mindennek éreztem magam, csak szabadnak nem. Fuldoklottam a portól, meg a körülöttem álló, óriásnak tűnő külföldi srácok cigijétől, ráadásul még a barátaim is elhagytak, így a tömeg közepén nyomorogva, akkor már gyakorlott koncertezőként sem akartam többé részt venni az eseményen.

Aztán az évek alatt, ahogy a kellemetlenségek inkább röhejes élményekké alakultak, a Szigetnek mégiscsak sikerült többször is kicsalnia, hiszen sorra hívtak meg olyan előadókat, akikért úgy gondoltam, érdemes 1-1 napot elszenvednem. 2022-ben aztán, több hónap bezártság után szabályosan menekültem a fesztiválra, hiszen szégyen vagy nem, a popzenét megszállottan imádva, és Dua Lipa bécsi koncertje után ott KELLETT lennem a szigetes koncertjén is, ahogy a bennem élő 13 évessel sem tehettem meg, hogy nem nézem meg végre Justin Biebert (pedig jobban tettem volna), aztán az utolsó pillanatban még Lewis Capaldiért is vettem egy napijegyet, meg mert az azt megelőző két napban olyan jól éreztem magam a barátaimmal, hogy azt kívántam, bárcsak egész hétre lenne bérletem.

Pedig az idei Sziget Fesztivállal ellentétben tavaly fojtogatott a por, csak hát akkor örömnek tűnt inkább azt elviselni, minthogy még egy percet töltsek maszkban, vagy mindenkitől elszigetelődve, egyedül a szobámban. Ezekkel a tapasztalatokkal eltelve pedig az elmúlt évek élményeit is átértékeltem: úgy gondoltam, valójában nem a fesztivál, vagy az én hibám volt, hogy nem éreztem jól magam az ezt megelőző alkalmakkor, hanem egyszerűen csak sosem olyan társasággal mentem, akik velem együtt képesek olyan vadul belevetni magukat a tömegbe, mint amilyennek a fesztiválozást elképzeltem. Ahhoz, hogy életemben először jól érezzem magam a Szigeten szükségem volt arra a barátnőmre, akivel 2020 februárjában, napokkal a karantén bejelentése előtt Milánóban találkoztam egy koncerten, és ahol a másodperc töredéke alatt derült ki, hogy mindketten magyarok vagyunk, majd kötöttünk életre szóló barátságot.

Így hát - mivel ő már évek óta az egész fesztivált kint tölti egy sátorban, nem mellesleg pedig idő közben Máltára költözött - úgy határoztam, vele és egy máltai barátjával fogom tölteni az egész hetet. A sátrazást viszont úgy döntöttem, inkább nem vállalom be, mert ismerem magamat annyira, hogy nem kényszerítem rá a kialvatlan, morcos ömagamat hat napig senkire, és inkább buszogatok a Hős utcán át egy órát az éjszakában, minthogy a sátorban párolódás után másnap mindenkire rámorduljak.

Berúgni csak az akar, aki önszántából menne csődbe

Már hetekkel a fesztivál előtt figyelmeztettem a velem tartó barátaimat, hogy itt aztán lesz ereszd el a hajam, én aztán tényleg kint hagyom a valóságot és legalább egy napot kellemesen öntudatlan állapotban aszalódnék majd a melegben, lehetőleg egy olyan koncerten, ami nem érdekel. Aztán az árakat látva átértékeltem a terveimet és úgy döntöttem, inkább nem szánnám rá egyhavi fizetésem arra, hogy az ivókutaktól folyó friss vizen kívül mást is igyak, de 5-7 ezer forintot sincs kedvem hamburgerre és gyrosra költeni, ezért hat napból legalább négyet otthonról vitt kajával éltem túl a Szigeten. Ezt pedig egyáltalán nem bánom, hiszen sokkal viccesebb volt más magyarokkal egymásra nevetni a táskámban már szétnyomódott pogácsa majszolása közben, mint túlárazott krumplit vagy pocsék pizzát, esetleg a fél fogamra sem elegendő 2500 forintos hotdogot nyammogni.

Az első nap aztán, Florence Welch rózsaszín lepelben suhanó alakját látva biztossá vált, amit már eddig is tudtam: sajnos ez a zenekar nem nekem való, inkább hazamegyek és alszok egyet, hogy rápihenjek a következő napi Imagine Dragons koncertre.

A sors fintora viszont, hogy éppen ez volt az, amiből a másdik nap semmit sem láttam, holott már délután 4-kor a tömeg közepén állva próbáltam eldönteni, tetszik-e nekem a Carson Coma, amit - mivel magyar zenét szinte egyáltalán nem hallgatok - akkor hallottam és láttam először. Majd megérkezett Yungblud, akiről szívem minden szeretetével megállapítottam, hogy úgy néz ki, mint a Mikulás egy manója, aki fellázadt és úgy döntött, inkább krampusznak áll, de bármennyire is szerettem volna közvetlen közelről csodálni ezt az energiabombát, az előttem és mögöttem kialakult veszekedés és tolakodás következtében azon kaptam magam, hogy a társaságomtól elszakadva, lehajtott fejjel kifelé tartok és próbálok nem megijedni azon, hogy életemben először rosszul vagyok a tömegben.

 

Utólag pedig már nem tudom, vajon jó döntést hoztam-e, vagy rosszat, mert hiába mentem csak néhány méterrel arrébb, sosem jutottam vissza a korábbi jó helyemre, sőt, a tömeg aztán egészen elsodort, a barátnőm pedig helyettem is pánikrohamot kapott, így egy idő után tudatosan akartunk a lehető leghátrébb kerülni a színpadtól, ki a tömegből, ami sajnos azzal járt, hogy az Imagine Dragons egyetlen percét sem tudtuk élvezni. Ha pedig ez nem lett volna elég, miután fájó háttal és mentálisan is teljesen kimerülve elvonszoltam magam a K-hídhoz, szembesültem az ott feltorlódott óriási tömeggel, és legalább másfél órát rostokoltam kisgyerekes anyukák mellett azt kívánva, hogy jussunk ki onnan élve.

Azt viszont nem hagytam, hogy a kellemetlen élmények elrontsák a kedvem, hiszen az egész fesztiválból a szombati napot, kiválképp Niall Horant vártam a legjobban, aki miatt igazi fanatikusként a nagyszínpad előtti ücsörgésen kívül semmi mást nem terveztem, ez pedig kifejezetten jó döntés volt, mivel ennek köszönhetően egy remek Halott Pénz koncert után - amit az új máltai barátom mellett üvöltöttem végig - kifejezetten élveztem Mimi Webb egy órás szettjét is, végül pedig egészen közelről élvezhettem Niall Horan koncertjét.

A hibát akkor követtem el, amikor a tömegben nyomorogva úgy döntöttem, David Guettát is pont arról a talpalatnyi helyről fogom hallgatni, ahol az egész napomat töltöttem, hiszen mégiscsak ő szolgáltatta a talpalávalót azokban az iskolai tinidiszkókban, amiken általános iskolásként részt vettem. Nem azért, mert olyan vad bulit csinált volna, mint ami elől egy nappal korábban menekültem, hanem azért, mert bármennyire is próbáltam élvezni, egy idő után csak unottan és tehetetlenül ácsorogtam, mert nem értettem, mi történik, és az ikonikus Guetta-slágerek helyett miért valami teljesen értelmetlen techno-t hallok, vegyítve Calvin Harris és Avicii műveivel.

Egy kicsit azért unalmas volt

Hiába volt hosszú a szombat, a péntek pedig főleg, a vasárnapnak ismét újult erővel, meg egy kicsit később is vágtam neki abban a tudatban, hogy azon a napon egyik előadó sem érdekel, így hát Tom Grennan koncertje után a fűben "chillelve" (fetrengve) töltöttük a napot: cirkuszba mentünk és bejártuk az óriási területen fellelhető programokat. Fontunk karkötőt, jártunk a pszichológusok sátrában és egy furcsa litván duó koncertjén is részt vettük, majd együtt ugráltunk egy indiai társulattal, este pedig megpróbáltunk bejutni a Magic Mirrorba, hogy megnézzük a szinte már szállóigévé vált brit drag show-t, a Queenz-t, de hiába mentünk oda már egy órával a kezdés előtt, akkora tömeg volt, hogy esélyünk sem volt bejutni.

 

Ettől a naptól kezdve pedig egy kicsit mintha belassult volna a Sziget, legalábbis számomra, hiszen hiába volt még hátra a nagyszínpadon Lorde, Macklemore és Billie Eilish, a fáradtság kezdett eluralkodni a csapatunkon, ráadásul Macklemore buliján kívül talán egyiket sem élveztem olyan igazán, bár ez valószínűleg csak az ízlésem miatt van, mert nem kifejezetten kedvelem a lassabb, kicsit melankólikusabb műfajokat és előadókat, és mert a hatodik napra már annyira elfáradtam, és úgy rettegtem attól, hogy megint olyan szörnyű tömeg lesz, mint az Imagine Dragons koncertjén, hogy a Billie Eilish koncert végén futólépésben indultam a K-híd felé, hogy hatodik alkalommal is 1-1,5 órát utazzak haza, és hatodjára is zúgó füllel azt ígérjem magamnak a fürdőszoba tükrén keresztül magamat bámulva, hogy ezt nem vállalom be többet.

Pedig valószínűleg jövőre is ott leszek, mert azt viszont szeretem, hogy bármennyire is hülyén vagyok felöltözve, valakinek mindig van egy kedves szava hozzám, meg hogy lufikat dobálva, szappanbuborékokat eregetve tényleg egy kicsit kint lehet hagyni a valóságot pár napra, és most már por sem volt, meg a vécék is kulturáltak lettek.