Az állami gondoskodásban élő gyerekeknek nincs „látható” traumája, pedig rengeteg segítségre van szükségük – mondja Romet-Balla Ágnes, a magyarországi SOS Gyermekfalvak adománygyűjtési és kommunikációs vezetője. Akivel többek között arról beszélgettünk, milyen út vezetett első munkahelyéről a 110 nevelőszülővel dolgozó szervezethez.

„Pont a születésnapomon kezdtem el az SOS-nél dolgozni. Új munkatársként nagyon sok kollégát meg kellett ismernem, ezért nevelőszülőknek is bemutattak. Meglátogattunk például egy családot, ahová pont akkor került egy kislány. Megkértek, hogy pár percre vegyem ölbe, amíg kitolják az ajtón a babakocsit. Megmaradt az a pillanat: ott álltam vele, és arra gondoltam, mennyire sorszerű, hogy itt van ez a kislány, aki nagyjából akkor került az SOS-hez, amikor én, és valószínűleg – velem együtt – hosszú ideig ott lesz. Mindig nagy melegséggel tölt el, ha hallok róla valamilyen történetet, kapok róla fotót. Sajnos most már biztos, hogy nem fog hazakerülni a saját családjába, és örökbefogadni sem fogják, vagyis legalább 18 éves koráig velünk marad” – meséli Romet-Balla Ágnes, az SOS Gyermekfalvak adománygyűjtési és kommunikációs igazgatója.

A szervezet – amelyet a II. világháború után hoztak létre, reagálva a szülő nélkül maradt gyerekek tömegeire – 137 országban van jelen, több mint 84 ezer gyerek nevelkedik náluk világszerte, és további félmillió gyermeket, felnőttet segítenek programjaikkal. Magyarországon 110 nevelőszülővel dolgoznak együtt, tavaly több mint 330 olyan gyereknek adtak így otthon, aki bántalmazás, elhanyagolás, a család kilátástalan anyagi helyzete, a szülők szenvedélybetegsége vagy halála miatt kerültek hozzájuk. 18 évnél idősebbekkel is foglalkoznak, akik egy ifjúsági házba vagy az alapítvány által fenntartott lakásokba költözhetnek, ahol már önállóan gazdálkodva, nevelő nélkül, de az SOS szakembereinek mindennapi támogatásával állhatnak saját lábra.

Romet-Balla Ágnes tizenkét fős csapatának legfontosabb feladata, hogy biztosítsa a szervezet működésének anyagi feltételeit, de hozzá tartozik a szervezet teljes külső és belső kommunikációja is. „Félelmetes, de az a kislány, akit az egyik első munkanapomon az ölembe vettem, nem is sejti, hogy van a háttérben tizenkét ember, aki megfeszítetten dolgozik azért, hogy az ő ellátásához elegendő pénz legyen” – mondja. 

Egy-egy gyerekről hosszú évekig gondoskodnak az SOS-nél – a több mint háromszáz gyerek közül tavaly heten kerültek vissza saját családjukba, és tizennégyüket fogadták örökbe. Az európai országok között egyébként nincsenek nagy különbségek abban, hogy a gyerekek hány százaléka szorul állami gondoskodásra: nagyjából minden századik gyerek kerül be a rendszerbe.

Az IBS-től az SOS-ig

Romet-Balla Ágnes kanyargós úton jutott el az SOS Gyermekfalvakig. „Színésznek készültem, de az édesanyám közölte, hogy addig nem mehetek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, amíg nincs egy rendes szakmám” – meséli nevetve. Akkor találtak rá az International Business Schoolra, vagyis az IBS-re „Az, hogy a kétezres évek elején angol nyelven lehetett tanulni, ráadásul csoportokban, rengeteg projektfeladatot megoldva, nagyon nagy újdonság volt. Főleg abból az oktatási rendszerből érkezve, ahol frontális oktatás volt, és csak vissza kellett mondani azt, amit megtanultunk” – emlékszik vissza.

Főiskolásként jött rá, hogy még a statisztika is tud izgalmas lenni. „Azokat a tárgyakat szerettem, ahol a tanár képes volt arra, hogy megelevenítse a tankönyv szövegét. Megdöbbentő, de a statisztika és a jog például ilyen volt. Én, aki soha nem szerettem a számokat, megértettem, miért fontos ez nekem. És ezt a szemléletmódot azóta is használom” – magyarázza, hozzátéve: az akkor elsajátított forprofit gondolkodásmóddal nem csak ő, de számos évfolyamtársa is a nonprofit szektorban dolgozik, fontos célokért küzdő civil szervezetek működését segítve.

Az IBS-es képzés része volt, hogy tizenegy hónapot egy vállalatnál kellett eltölteni. Azt mondja, ez volt a legmeghatározóbb élménye, onnantól életszagúvá vált minden, amit tanult. „Valahogy kiléptek a való életbe azok a szavak, amiket a tankönyvekben olvastam. Megértettem, mire jó valójában a statisztika, egy üzleti vagy egy marketingkommunikációs terv. Aki a tizenegy hónapot ugyanannál a cégnél töltötte el, azt kivétel nélkül le is igazolták diplomázás után. Így maradtam én is az akkori Westelnél” – mondja.

Három év munka után úgy döntött, egy időre kimegy Angliába – pultosként és mosogatóként is dolgozott, mégis élete egyik legjobb évének tartja. „Kimentem bébiszitternek, de már a második héten rájöttem, hogy nagyon nagy hiba volt. Úgyhogy kinyomtattam az önéletrajzomat, szerettem volna arra a négy-öt órára, amíg a gyerekek az iskolában vannak, valamilyen munkát vállalni. Ezt megtudta a család, amelyiknél dolgoztam. Adtak 80 fontot, és kidobtak a lakásból. Szó szerint. Ebből a helyzetből kellett felállnom” – meséli. „Abban az időszakban jöttem rá, hogy ha egy kicsit jobban odafigyelünk az elesett emberekre, akkor egyenesbe tudnak jönni. Akkor, Angliában nekem volt szükségem segítségre, és kaptam is – ez meggyőzött arról, hogy tényleg vannak olyan emberek, akik önzetlenül segítséget nyújtanak másoknak. Azóta nem volt olyan cég, ahol valamiféle jótékonysági munkával ne foglalkoztam volna” – teszi hozzá.

Az angliai kitérő után PR-ügynökségeknél kezdett dolgozni, onnan hívták át a Red Bullhoz, „mindenhol jól éreztem magam, de mindig jött egy új kihívás, amiben megtaláltam magam”. Később az Unicef Magyar Bizottságának kommunikációs igazgatója lett, 2016 óta pedig az SOS Gyermekfalvaknál dolgozik.

Láthatatlan traumák

Nincs könnyű dolga – Magyarországon körülbelül 26 ezer alapítvány működik, miközben az adományozási hajlandóságot mérő, évről évre összeállított World Giving Index alapján még sokat kellene fejlődnünk abban, hogyan állunk hozzá a jótékonysághoz. Igaz – mondja Romet-Balla Ágnes –, van pozitív változás, még ha lassú is. „Nehéz tudatosítani az emberekben, hogy valójában az összes alapítványnak a havi rendszeres adomány az, ami igazán segítséget jelent, akármilyen kis összegű is” – magyarázza. Az adományok 85 százaléka egyébként világszerte magánszemélyektől érkezik, és meglepő ugyan, de a nonprofit szervezeteknél általános tapasztalat, hogy a szegényebbek mindig többet adnak, mint a tehetősebbek. „Ha tudom, milyen szenvedni, mert már megtapasztaltam, akkor hamarabb adok, mint azok, akik soha nem éltek át ilyen helyzetet, és valószínűleg soha nem is kerülnek a közelébe” – mondja az SOS adománygyűjtési vezetője. 

Az állami gondoskodásban élő gyerekeknek egyébként nincs „látható” traumája, miközben – fogalmaz Romet-Balla Ágnes – „belül darabokban vannak, az emberek nem is sejtik, mennyi segítségre van szükségük”. Azt mondja, azok számára, akik velük dolgoznak, és közvetlen közelről tudják végigkísérni egy-egy gyerek sorsát, a siker fogalma egészen más.

„Általában azt szokták kérdezni tőlünk, jobb lett-e a gyerekek tanulmányi átlaga, hány gyereket vettek fel gimnáziumba, hány fiatalnak van fix munkája, hányan tudtak talpon maradni, és nem termelték újra a saját történetüket. Azt már inkább magánszemély adományozók szokták kérdezni, hogy boldogok-e a gyerekek. Számunkra egészen mást jelent a siker. Siker az, ha egy 14 éves fiú már nem vizel be éjszaka, mert már nincsenek rémálmai. Vagy ha egy olyan gyerek, akit minden iskolából kicsaptak, rendesen bejár az órákra. Van olyan gyerekünk, aki nem ismerte a kést és a villát, amikor bekerült hozzánk. Most meghívták egy szülinapi buliba, és szépen tudott enni. És persze igen, az is sikermutató, hogy tavaly a negyven fiatalunk közül öten felsőoktatási intézményben tanultak. Én akkor is boldog vagyok, ha azt hallom, hogy egy tőlünk kikerülő fiatal egészséges párkapcsolatot tud fenntartani, mert megtanulta magát értékelni, megtanult bízni magában, így az ő gyermeke már nem lesz állami gondozott. És innentől nagyon sok apró siker van, ami motivál minket”.