Hogyan kerül egy magyar egyetemista egy hongkongi művészeti egyetemre? Miért dönt úgy egy doktoranduszhallgató, hogy meg sem áll a világ másik végéig, és egy argentin kutatóintézetben szerez szakmai tapasztalatot? És mit lehet tanulni a perui dzsungel közepén?

Anglia, Németország, Ausztria, Franciaország, Olaszország, Spanyolország − a legtöbb magyar hallgató ezeket az országokat célozza meg ösztöndíjasként, de vannak olyan kalandvágyó egyetemisták, akik több tízezer kilométerre találtak rá arra az egyetemre, kutatóintézetre, vállalatra, ahol szívesen tanulnának, szereznének szakmai tapasztalatot. Négy volt ösztöndíjas mesélt élményeiről, kalandjairól, na meg arról, mit „hoznának haza” a kinti oktatási rendszerből.

Az Andok lábainál

Egy különös véletlen miatt választottam Argentínát. Megismerkedtem egy fiatal kutatóval, aki az egyik argentin vállalatnál dolgozott, és kiderült, hogy a doktori témámhoz közel álló fejlesztésekkel is foglalkoznak − mondja Babcsány Boglárka reaktorfizikus, aki a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Fizikai Tudományok Doktori Iskolájának doktoranduszhallgatójaként, Campus Mundi-ösztöndíjjal jutott ki egy rövid kutatási projekt erejéig a latin-amerikai országba. Már az alapképzéshez szükséges szakmai gyakorlatát is külföldön, Hamburgban végezte, így nem volt kérdés, hogy máskor is szívesen utazna. Dél-Amerikában azonban még soha nem járt.

Argentínáról Buenos Aires pezsgése, az Andok érintetlen hegyvonulata, a dél-argentin vidék lenyűgöző gleccserei jutottak eszembe, amiből egy kis szeletet azért munka mellett is sikerült megnéznem” − mondja, hozzátéve: bár a vállalat, ahol a kutatást végezte, San Carlos de Bariloche-ban − az Andok lábánál fekvő, 108 ezer lakosú városban − volt, Argentínába érkezése után az első hétvégét Buenos Airesben töltötte, sőt szállása az Evita című filmből is ismerős Casa Rosada, vagyis az elnöki palota közelében volt. „Nagy meglepetésként ért, hogy a világ egyik legjobb akusztikájával rendelkező operaházaként emlegetett Teatro Colón ingyenes főpróbákat tart, így szombat este egy darabot is megtekinthettem” − emlékszik vissza az első napokra.

Egy hétvégét a világörökségi listán szereplő Perito Moreno-gleccser melletti El Calafate városkában is eltöltött, ahol − legnagyobb meglepetésére − olyan helyivel is találkozott, akinek a szülei Magyarországról származnak, így vele magyarul beszélgetett. Azt mondja, a szakmai gyakorlat helyszínéül szolgáló vállalatnál dolgozók barátságosak és befogadók voltak, ráadásul mindenki kifogástalanul beszélt angolul, többségük már volt Európában üzleti vagy tanulmányúton. „Érdekes volt, ahogyan a kollégák egy eredetileg fából, ma már inkább fémből készült matépohárban elkészített matéteán osztoztak, a főzetet mindenki ugyanabból a pohárból szívta fel, de ki-ki a saját fém szívószála, az úgynevezett bombillá segítségével” − mesél a kávé és a fekete tea helyett fogyasztott italról.

A BME volt hallgatója a kutatási program egy részét az Instituto Balseiróban töltötte, amely az argentin, fizikus-, gépészmérnök-, villamosmérnökképzés fellegvára. Kifejezetten alacsony az egy oktatóra jutó hallgatók száma, ez pedig javítja az oktatás minőségét. Azt mondja, az oktatási intézmények és az adott terület vállalatai között is közvetlen kapcsolat van, ami lehetővé teszi a hallgatók számára, hogy értékes szakmai gyakorlati programokon vegyenek részt, és már tanulmányaik idején bekapcsolódhassanak egy-egy vállalat munkájába.

Budapestről Hongkongba

„Majdnem kiugrott a szívem, amikor azt mondták, hogy már csak egy nap van a jelentkezési határidőig. Így azonnal leadtam a papírokat és a portfóliót” − emlékszik vissza a hongkongi kaland kezdetére Parázs Bianka, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakos hallgatója, aki azt mondja, mindig is körbe akarta utazni a világot, ezért sétált be az egyetem tanulmányi osztályára, ahol Hongkongot ajánlották neki úti célként. Négy hónapot töltött ösztöndíjasként a City University of Hong Kong kreatív média szakán.

 Huszonhét óra utazás után huszonnégy órán keresztül aludtam” − mondja az első napról, hozzátéve: nem volt egyszerű a beilleszkedés. „A hongkongi emberek elég visszahúzódók, félve beszélnek angolul, úgyhogy én feladtam a leckét nekik, folyamatosan angolul próbáltam kommunikálni velük” − emlékszik vissza, hozzátéve: kitartónak kellett lennie, hogy barátokra találjon. Igaz, az ázsiai városállam madárpiacán ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalta meg, egy idősödő madárárus a kezére rakott egy arab papagájt, megfogta a magyar egyetemista egyik színes, nemezelt rasztatincsét, és közben kantonézül beszélt hozzá nevető szemekkel. „Megszólalni sem tudtam. Egyrészt a sokktól, hogy egy férfi a hajamnál fogva megállít, másrészt mert egy félméteres arab papagáj karmai mélyedtek a jobb karomba” − meséli.

Az egyetemen rengeteget tanult, új technikákat próbált ki, elsajátította a 3D-s szoftverek használatát. Mivel az ottani hallgatók az itthoni, háromrostás felvételivel ellentétben az érettségijük eredménye alapján jutnak be a művészeti szakokra, a többség teljesen amatőr, amikor elkezdi a képzést, de az animációs és egyéb programokat nagyon gyorsan megtanulják kezelni. Azt mondja, a tanárok többsége külföldi, mind felkészültek. „Nagyon segítőkészek és gyorsak a kint dolgozók, mindent el lehet intézni online egy nap leforgása alatt. Jó lenne, ha itthon is olyan felszereltek lehetnének az egyetemek, mint ott, és minden diáknak − akármilyen anyagi háttérrel is rendelkezik − lehetősége lenne, hogy a legmodernebb eszközökkel dolgozhasson” − magyarázza, hozzátéve: a hongkongi egyetemen számítógépek, fényképezőgépek, kamerák, VR-szemüvegek tárháza áll a hallgatók rendelkezésére, szinte ingyen, „az egyetem a leginnovatívabb rendszerrel rendelkezik, amivel csak találkoztam”.

Két hónap Japánban

„Mindig is szimpatikus volt Japán, a miénktől teljesen eltérő kultúrájuk és nem utolsósorban a gasztronómiájuk. A nyelv már rég megfogott, azóta nyelvvizsgát is tettem japán nyelvből, így adott volt, hogy melyik országban szeretném a szakmai gyakorlatomat tölteni" − mondja Kiss Lola Virág, a Szent István Egyetem Állattani és Állatökológiai Tanszékének PhD-hallgatója, aki Campus Mundi-ösztöndíjjal valamivel több mint két hónapot töltött Japánban. Először egy talajzoológiai konferencián vett részt, csak ezután érkezett meg az Okoyama Egyetemre, ahol szakmai gyakorlatát végezte.

Azt mondja, a japánok kedves és nyitott emberek, „már az első napomon megtapasztaltam ezt, a negyvenfokos melegben az útirányról érdeklődtem egy hölgytől, aki útbaigazítás helyett az autójával elvitt a hotelembe”. „Azóta kicsit precízebben dolgozom” − mondja a végzős PhD-hallgató, aki már régóta kíváncsi volt arra, milyen a tudományos élet Japánban, és mennyiben különböznek ott az egyes munkafolyamatok az itthonitól.

A munka mellett próbált minél több helyre eljutni, jobban megismerni a helyi szokásokat, így járt a legközelebbi tengerparton, elment egy hagyományos japán közösségi fürdőbe, vagyis onsenbe, és még kerékpártúrázott is az ázsiai országban. Ahová − mondja − bármikor visszamenne, ha lenne rá lehetősége. Igaz, mostanában itthon sem unatkozik, az egyetem mellett egy dizájnertermékeket gyártó vállalkozása van, saját grafikáival díszít különféle termékeket, ráadásul nyaranta egy rockfesztivált is szervez.

A dzsungel közepén

A biológus Bővíz Marcellnek gyerekkori álma vált valóra azzal, hogy szakmai gyakorlatát Peruban, a dzsungel közepén, egy papagájkutató állomáson tölthette. „Varázslatos érzés volt kiszállni a kis hajóból, felmászni a folyó partján, és elindulni a dzsungelbe, majd megnézni a nagy, bambuszból készült kutatóállomást” − emlékszik vissza az érkezésre. A repülőút után ugyanis egy hétórás hajóút várt rá a Tambopata folyón, ennek ellenére már a megérkezése napján hozzákezdett a szakmai munkához.

„Akkor még terhelő volt fizikai munkát végezni a 100 százalékos páratartalmú, meleg levegő miatt, de szépen lassan hozzászoktam, megedződtem” − mondja az első időszakról, hozzátéve: reggel ötkor kezdték a munkát, amikor az állatok is ébredtek, egy reggeli szünet után, 9 óra körül ismét nekifogtak a feladataiknak, majd délután, vacsora előtt is folytatták a munkát. Vagyis naponta nyolc-kilenc órát töltött a dzsungelben, főként különböző típusok felvételével, „de néhanapján fára is kellett másznunk, hogy a papagájok fészkeit ellenőrizzük, karbantartsuk, lecseréljük”. „Ezt pár alkalommal én végeztem, ami nagy kihívás volt a meglehetősen erős tériszonyom miatt” − magyarázza a biológus, aki a helyi gasztronómiáról azt mondja, az ételek izgalmasak, változatosak, „bár egy dolgot mégis meguntam: a rizst, mert minden étkezéshez, még reggelihez is rizs volt”.

A perui kalanddal a háta mögött azt mondja, érdemes lenne az egyetemistáknak több lehetőséget biztosítani külföldi szakmai tapasztalatok szerzésére, a többi külföldi önkéntestől ugyanis úgy tudja, a brit és az amerikai egyetemek és más oktatási intézmények is sokkal jobban támogatják az ilyen utakat, és a hallgatók is tisztában vannak a lehetőségekkel. Ő sem hagyja abba az utazást, ősztől Tenerifére megy, egy papagájokkal foglalkozó fajmentő központban végez majd szakmai munkát, egy olyan kutatócsoporthoz csatlakozik, amely a papagájok és más madarak intelligenciáját vizsgálja. „Már izgatottan várom” − mondja. 

Mi az a Campus Mundi?

A Campus Mundi ösztöndíj segítségével a hallgatók a világ szinte bármelyik országába eljuthatnak tanulni, kutatni vagy szakmai gyakorlatra. Ráadásul nélkülözniük sem kell, hiszen a legalacsonyabb ösztöndíj is havi 200 000 forint, Európán kívüli országok esetén pedig 350 000 forinttal számolhatnak havonta. Bővebb infót a Tempus Közalapítvány oldalán találtok.

A cikk a HVG Campus Plusz 2019 kiadványában jelent meg.